Ennyi volt? Csak ennyi? Semmi más
mint alázat, szégyen, vad lázadás?
Ős kősziklák párás könnyű könnye;
Büszkeség helyett komor alázat
Mi elvett hazát, életet, házat?
Mennyi vér tapadt idegen könyvbe?
Mondd ez ma már nem más csak látomás?
Mára újabb pokolba merültünk:
Széthullott átzúzott vérünk, népünk.
Most távoli minden bátor, gyáva:
Szétszórta legnagyobb szükség és gyász,
Törvény és idegen-akarat, láz.
Maradtunk meddők, mélyen beásva,
De kezet nyújtunk, vissza sem ütünk.
Bennünk a hit, bennünk az egyisten.
Kinek többje van, semmije nincsen.
Ki hitetlen abban métely-átok:
Fegyvere dicstelen kisemmizés;
Jogot, igazságot hamissá vés;
Szívéből kitépi a világot;
Nem él már szeretetben, hitben.
Miért rosszallod ha mégis égünk?
Átfestett, hamisított a képünk,
De ez a mi földünk, hitünk, házunk,
És elménk ha jottányit is lázad
Veszíthet apát, fiút, házat;
Hazát, mit jog és harc örökít ránk.
Gyökerek nélkül semmit sem érünk.
Nyelvünkben búsult hangulathangok
Őrzik a repedő ősi rangot.
Őrzik töretlen, vad őseinket.
Rajtunk most nem segít böjt és bánat.
Megszülhetjük fiainkat, apánkat,
de világfánk szárad és úgy reszket
Mint a mélybe zuhanó harangok.