Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Remete

, 359 olvasás, Patakikatalin , 0 hozzászólás

Ezerszín

A remete olyan valaki, akiről a jó Isten tudja meg elsőként, ha távozik a földi világból és a lelke megérkezik a Másvilágba. Az Ő létét senki nem tartja számon él-e, hal-e, szenved-e a beteg teste. Nem bír eget-földet rengető jelentőséggel az elmúlása. Foszladozó tetemét a vörös bundájú róka cincálja szét és vásott kölkeinek haza viszi a bűzös szagú kotorékba. REMETE csupa nagy betűkkel, telve magasztos gondolatokkal a határtalanság felé fordítva szellemét, vegetál az emberi test. Semmire nem tart igényt az emberiség nagy találmányaiból a gondolat anyagtalanságába temetkezik, eleven tudattal. Meg erőszakolja magát az élettel szemben, időnként azt sejtve, hogy már odaát van. Rendületlen hittel kutatja az átjárót a halhatatlanság napsugaras kapuját. Minden vágya a Halált elérni majd megfeszített akarattal vissza fordulni, mert szerinte az a halhatatlanság Titka!

Volt szerencsém találkozni Remetével, aki szintén a halhatatlanságra vágyik, annak oly nehezen járható ösvényére lépett. Az ecset hegyére teszi a zúzmarás telet a kék minden árnyalatában. A négy évszakban föstett tanyavilág halott mozdulatlanságba merevedett délutánjait rögzíti újra és újra. Ezeken a képeken az elmúlás sugara árad ki felénk, nincs jelene így nincs jövője sem. A Tanyán a munkát becsülettel elvégezték a szellemek. Ezekben a csöppnyi vályogházakban már nem hús-vér emberek laknak. A fekete csapzott szőrű puli nem csahol az udvaron, mert látogató érkezett… A meleg pára sem száll ki az istálló ajtaján ahol a tarka tehenek sorakoznak egymás mellett. A föld utat is fölvágta a szekér keskeny kereke ám eltűnt valahová a bús fellegekbe. A némaság hangja ül a tanyán. A kerítésen nem lépked kecsesen a nyávorászó, vörös foltos kis cica. A frissen mosott tiszta ruha nem száll a szélben nem feszül meg, mint a vitorla vászon. A büdös paraszt mindig tiszta volt és büszke kiállású, amíg az új világ el nem kezdte a pusztításukat. Ólomszínű nehéz felhők hömpölyögnek az akácfák fölött. A Remény fekete szalagot hord karimás kalapján.
Az életnek semmi jele a takaros portákon. A törvény elöl elbujdokoltak a szorgos kezű emberek. Nem akarják hallani a rájuk sújtó Ítéletet: pusztulnotok kell itt nincs helyetek!
Üres a porta. A kukorica gúlák között nem kapirgálnak a tyúkok a kutyát sem nyüstöli egy kis gyerek. Ha nincs gyerek, nem jön jövő. Nem hallatszik a gyermek kacaj, az anyjuk nem mond esti mesét: a király és az okos paraszt történetét. A Remete itt hagyta a földi világot és lábujjhegyen, nesztelen megszökött. A téli képeken ott a meztelen valóság és a fák ágai között nincs egyetlen madárfészek sem amit, majd tavasszal újra laknak a megtért madarak. Ahol az ember lakik oda húzódnak a védtelen állatok, némi eleség reményében. A reményt vesztet festő képeiből az igénytelen varjú is kirepült. Az odvas fákon nem dobol a nagy fakopáncs, a holló sem hasítja ketté a színtelen eget. Nem víjjog a fehérfejű réti sas, egér után kutatva a kukoricaszár oltalmában. Az ecset hegyére a néma halált tette a halhatatlanságra vágyó Remete.
Gyönyörűek a színek, csodálatosak a fények, a gazdátlanul pihenő csónakok a mozdulatlan víz tükrén. A folyón megfeszített húr módján pihen az Idő. A vizek élővilága is rendkívül gazdag és mozgalmas ám most ott sem rezdül a nád sem. A Művész, aki oly tökéletesen lát minden levelet a fán, nem leli az aprócska tollruhát, ami alatt ott piheg az Élet. A süket csend dübörög minden festményen. Remete nem hallja az Élet pisszenését. Az Ő fáin nem susognak a levelek, nem zúg a vihar előtti tölgyes erdő. Ám ott legbelül a lelkében óriási viharok dúlnak. Építenek és rombolnak, nevetnek és rínak. Fölmagasztalja a kérges kezű parasztot, majd láthatatlanná teszi őket és ezáltal lesznek halhatatlanok. Mindenki pontosan tudja, hogy a kis ablakos, fehérre meszelt házban otthon van a család. Körül ülik az asztalt a lámpa nem világít csak a petróleum szagát érezni. Csendesen beszélgetnek a holnapról. Mindent túl kell élni, nem válhat földönfutóvá a család. Itt vannak a pulyák, egészségesek, jó lelkűek, öregségünk szép reménye.
Még annak idején a dédszülők rakták föl a vályogfalat, s a mi kötelességünk megőrizni, tovább építeni. Ez itt a mi földünk az is marad! A Magyarok Istene nem fordíthat nekünk hátat, nem feledkezhet meg rólunk.
Remete a festő, csendes üzenete küld a világnak, Hazaszól a színek és fények néma hangján: Segítsetek!

Láttam a szelíd barna szemeket, amelyekből a szeretet sugárzott felém.

Amikor beléptem a "Művésztelepre" Nógrádyt keresve, épp azon folyt a vita, hogy Remete menjen-e borotválkozni? A többiek ki glancolták magukat az ünnepségre csak ez az egy váratott magára. Alaposan megnéztem a fizimiskáját és úgy döntöttem, hogy megmentem a borostás képét a Gillettepenge élétől. Óriási kár keletkezne a portréban, olyan lenne, mint az aratás utáni búzatábla. Addig csodálatos, amíg lábon áll a kalász és a szél jobbra- balra döntögeti. Menedéket nyújt az őznek, éppen csak gyöngyös agancsa látszik ki az aranysárga tengerből. A festőnek karakteres gyűrött arca van aminek jót tesznek az őszbe vegyülő tüskék. Gyorsan él az Isten adta lehetőséggel és belém karolva az érzelmeim után kutakodik. Pontosan kérdez, kerülővel válaszolok. Ezen jókat derülve el is felejti a borotválkozás tényét.
- Gyere velem, adok neked valamit! - most ha a világ szélére hívna, akkor is vele tartanék így karöltve. A keskeny csigalépcső egy ajtóhoz vezet, amely mögött a festők vannak el szállásolva. Egyet penderülve elém áll. -
Tessék, igyál belőle kóstold meg.
Mi ez?
Vegyes pálinka
Köszönöm, nem akarlak megbántani, de nem iszok
Valóban megharagszom, ha nem iszol.
Jó, csak egy picurkát - a következő pillanatban már szólni sem tudok, úgy marja a számat az az átkozott pálinka. A férfi jót nevet rajtam, rögvest nyújtja az ásványvizet.-
Ez majd segít rajtad!- miközben az ajándékba kapott katalógust nézegetem a hátam mögött átöltözik a megnyitó ünnepségre.
Tessék, vegyél belőle a negró elnyomja a pálinka szagot. Ti sohasem tudjátok meg mit jelent Magyarnak lenni. Én minden körülmény között Magyarnak vallom magam. Nagy reményeket fűztünk a népszavazáshoz…
Úgy tették föl a kérdést, hogy ne lássuk pontosan mire megy ki a játék. Sajnos, sokan beleestünk abba a csapdába. A nem jelentette az igent, az igen jelentette a nemet.
De most induljunk, mindjárt kezdődik a rendezvény sorozat.- nyikorog a deszka a lábunk alatt lefelé menet.
Segítenél pár képet átvinni a nagy terembe?
Igen! Add őket. Tudod, én mint fotós vagyok jelen de az erősségem az Írás. Ha akarod szívesen küldök a postával, mert nekem nincs internetem.
Jaj! Csak azokkal ne küldjél semmit, soha nem érkezik meg.
Bőven akad ilyen tapasztalatom. Egyik megyéből a másikba nem jut el a küldemény.
A mai programra sokan eljöttek, okosan szervezte meg a rendezőség. Időnként feltámad a viharos erejű szél, a napfényt szürke, rohanó felhők takarják időről-időre. Az eső valahol a távolban áztatja a teremtő földet. Mind a vendégek, mind az alkotók remekül érzik magukat. A festmény és a fotókiállítás megnyitója után elsodródunk egymás mellől Remetével.
Szívességből Marika elfuvaroz az autójával a közeli kisvárosba, ahol elérem a buszt, hogy haza utazhassak. Rövid búcsúzkodás után visszapenderül autójába. Siet, hiszen koncert lesz az andezit bányánál, majd közös vacsora fantasztikus hangulatban. A koncert végeztével megcsörgetem a mobiltelefont:
Nagyon sajnálom, hogy személyesen nem tudtam elköszönni tőled.
Nincs semmi baj, majd találkozunk, addig is csókollak, sokszor csókollak!
Én is téged, szia!

A gondolataim belekapaszkodnak Remetébe és nem engedik el egyetlen pillanatra sem. Vajon mi vigasztalót küldjek ennek az anyátlanná lett árva Magyarnak? Mit ígérjek, amit be is tudok váltani. Hol keressem a széthullott szavakat, hogyan fűzzem össze és mondjam el őket fohászként kinnrekedt honfitársainkért. Kettőnkért is szóljon az Ima és repüljön a fekete holló ragyogó szárnyán. Vigye északra és délre, röpítse keletre és nyugatra, de soha ne nyugodjon. A felkelő Nap narancssárga fénye ragyogja be a határtalan eget, rózsában pompázó felhő nyugtassa lángoló szívedet. Csillagok ragyogjanak felettünk jégvirágos sötét éjszakában, s a Hold sarlója mutassa meg neked, merre viszem léptem a földi létben.
Kedves! Ne törődj azzal, hogy a test szűk határokat szab, ám a lélek szabad. Nincs oly éles szike mely a lelkünket sebezhetné. A gondolat teremtő erő, akard és megérintem arcodat. Akard és ott ülök melletted a Tisza-partján és együtt hallgatjuk a víz üzenetét. Akard és ott vagyok veled, hol a lombos erdő zúg és szerelmes verseket susog. Akard és fecskepárként hasítjuk ketté a búzavirágkék eget. Fehér habos felhő leszek veled, könnyeinket pedig ott fogjuk hullatni, hol a Magyar gabonát vetett.
Majdan pedig, ha már elegünk lett a világ mocskából, kézen fogva fölmegyünk az égig érő nagy hegyre és Remete leszek veled örökre.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Patakikatalin
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 202
Regisztrált: 2
Kereső robot: 26
Összes: 230
Jelenlévők:
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 0.4521 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz