Mikor a goblein-szerű szavak
a fejemre ülnek és a szálak
egyenként megfojtanak,
akkor példás testamentumot
regélek a virrasztó tömegnek-
"ugye tudjátok, hogy a szívem megszakadt?"
Magtalan maradok, megöregszem.
Esti telefonokkal csonkítom magam,
mert a hajnali megújulásra törekszem
és baljós jelekből építem falam.
Kockára fagyok a kánikulában,
véredből még nem ittam sosem,
de a nyakad vonalát, nyári ruhában
magam elé képzelem, únos untalan.
A cirpelés, valami bőszült tücsöktől
átviharzik a befülledt szobán
és a mennyezeten a ventillátor sem
tudja, hogy tegyen túl, önnön magán
… csak berreg és forog, mint én az ágyban,
mert tudom, hogy benned megtaláltam
minden elképzelésem hasznos képletét…
"csak a végzet, könyörgöm, ne Te légy!"
A hangod… viasz nélküli gyertya, csak kanóc
én meg, a fáradhatatlan bohóc-
aki csak beissza, nyeldekli, s fuldokol-
átlényegülök, remegek, ha szólsz…
Szemed zöldje már hatását megtette
és az a krémfehér bőr, húsod tasakja
ami ép eszem egy éjszaka befalta
az mindenemet, zsigerig megette…