Fáj vagy békít sorsod,
mégis tisztafényű
képként hordod magadban
a múló időt - s e holt anyagban
szépül idegek közt
megváltott szavakká,
és írott lesz az íratlan is,
mert a teremtett hit
dacodból fojtott könny;
s boldog győzelmét
kócos gyermekként
naiv lélekkel ontod;
emlékeiddel mégis
nyugvó napjaid rablod
számozott, névtelen lapokban,
s egy-egy imát is elmorzsolsz
engesztelőn önmagad felé
mint kegyes hazugnak.
Megszépült arcán az idő
tükröt fordít a nyomornak,
s ajkáról a mosoly szilánkja
vérző virágot vés,
egy megsárgult albumba.