Vívódás a lelkiismeret rakományaival

Úgy érzem régen más vezet minket mintsem a lelkiismeret.
Hibáinkat észre se vesszük, vagy megtartjuk magunkban. Meddig mehet még ez így?
Egy életen át is megtenném tudom… hibámat elismerném,… de nem fogom és nem is akarom. Te sem teszed azt, még is mondanád, ha lenne elismernéd…
Ez nem így van! Ember vagy, porból készült edény mit megformáltak egy képmásra. Hamuvá válsz, ugyan az a rugó hajtja meg tested minden rejtett porcikáját. Meg kell értened, sokszor egy kicsiny szó ami talán sok bűntől feloldozást feloldozást adna. Annyira nehéz kimondani… és csak viseled magaddal a terhet a végén már oly annyira a lelkedre nehezedik, hogy úgy érzed nem bírod tovább, még is a büszkeség mérges fogai melyek már régen szíved mardossák, elöntenek és felsőbbrendűségét hirdeti, -igen a büszkeség nem engedi.
Inkább végzetem lelném a súlyban mintsem meghunyászkodjak az akaratnak,
pedig ez az amit elvár az erkölcs, de ez nem ért csak követel! Véresen betartja akaratát még ha az ész el is süllyeszti a szív fenekére. De, ha ez a kis hajó újra felbukkan újra meg újra előtör kísértethajóként. Nem hagyja a józan észt trónusára lépni. Csapkod bennem a vihar, egeket ver, hogy ki győz azt nem tudom… de míg itt vagyok és érzem már úgy is messze jársz. A hajó már semmit nem hozna vissza. Mit magával vitt egykor rég elsüllyedt rakománya volt, igaz a hajó máig is kísért.
Nincs értelme a bocsánatnak.