Kedves Naplóm...
Egy naplóból…
1. Bejegyzés – május 2. este 21:27
Olyan szép sötét van… Kellemes szél fúj, még itt-ott hallani egy-két felcsendülő madárcsicsergést. Alant a lámpaoszlop fényénél milliónyi pici szentjánosbogár, kiket egy denevér család csonkítgat folyamatosan. Teli hold van. Ezen az estén az eddigieknél is szebb. Bár kószál egy-két kósza felhő az égen, kevés az, ami eltakarja a Holdat. Gyönyörű látványt nyújt, ahogy ott fent ragyog ezüstös köntösében… Lent autók suhannak el a végtelenbe fel s alá. A hídon néha-néha elsétál egy-két kósza ember. Felsejlik néha egy-egy kacaj vagy egy halk szófoszlány… kint ülök az erkélyen, és gondolkozom… elcsodálkozom a csillagok milliárdjain, hogy vajon mennyit is tudhatnak az életről…
2. Bejegyzés - május 3. este 22:54
Már megint csak kinnt ülök az erkélyen és gondolkodom. Hogy miért? Nem tudom. Vagy talán csak nem akarom tudni, miért is járok ki mostanában ide olyan sokat. Biztos megvan a maga oka. Próbálok megnyugodni, kikapcsolódni, de hát ez nekem elég nehezen megy. Főleg most... Tudod, úgy érzem, kezd rajtam elhatalmasodni valami nagyon nyomasztó... valami... nem is tudom, valami nagyon terhes érzés, és nem tudok magammal mit tenni. Lehet a magány érzeta az? Ki tudja...
3. Bejegyzés - május 4. este 01:12
Visszatérve arra, amit tegnap mondtam neked, nem voltam őszinte. Sőt, magamnak is hazudtam. Igenis, tudom, hogy magányos vagyok... nagyon is régóta tudom. Miután Ő meghalt... Azóta írok naplót is. Először csak azért, hogy ne érezzem magam egyedül, de rájöttem később, hogy nem magamnak, érte írok. Érte, a lelkéért, a szelleméért.
Sosem fogom elfelejteni, ezt az egyet tudom. Már vagy születésünk óta ismertem, vagy legalábbis úgy emlékszem, hogy a mi kapcsolatunk már nagyon rég óta fennáll. Talán óvodában kezdődött... oh, boldog idők, mikor ezernyi kacagó, vidám gyerek töltötte be a nagy, sárga ház udvarát. Csak úgy becéztünk, hogy Sárga néne. A festés erősen megkapott, a tető repedezett, a falakat a penész rágta - mint egy idősődő hölgyemény. De ez minket cseppet sem zavart. Ugyanúgy szerettük az Öreg Hölgyet, mintha még mindig fenségesen, magasztosan állni, mint új korában. Ezernyi termében végtelen sok játék, kacat, gyermeki dolgok, minden, amire egy kis csemetének szüksége lehet.
Egyesek fennt rajzolgattak, mások lennt szaladgáltak az Öreg Hölgy árnyékos udvarán. Hatalmas jegenyék az udvar négy szélén, mint négy, gigászi óriás. Volt is olyan gyerek, aki nem akart a közelükbe menni, mert félt, hogy elkapják. Gyermeki hiedelem. De ne rójuk fel neki ezt, hiszen még mit tudhat a világról és a körülötte zajló dolgokról? Ez volt az ő kis világa, és az, ami otthon várta: a szobája, a játékai, apu, anyu, testvér. És ez neki elég is volt.
Mint mindig, nyűzsgött az udvar a sok hancúrozó, játszadozó gyerektől. Kik homokvárat építettek, ki rolleroztok, kik a óvonénivel bújocskáztak. Mi nekünk külön helyünk volt. A egy bokorkettősnél, ahol két bokor egymás fölé hajolt, abban a kis vackor szoktunk mi elbújni és játszani.
Emlékszem, amikor egyszer épp bennt voltunk, és kinnt elesett az egyik kislány, mi meg kárörvendően kinevettük. Erre odajött az óvonéni, hogy ez nem volt szép, mert minket is ugyanígy kinevethet valaki, és akkor mi sem fogjuk jól érezni magunkat. Elgondolkodtunk, hogy lehet igaza van, és odamentünk bocsánatot kérni, hisz ki tudja, velünk mikor esik meg mind ez...
Megjegyzés: Ezt még régen kezdtem el írni, és úgy gondolom, hogy folytatom, de kiváncsi vagyok, mit szóltak a régi, első részéhez!