Fatyol: Elvitte a Zsuzsivonat (novella)
Megjelent:
Témakör: Ezerszín



Elvitte a Zsuzsivonat

Négy éves volt. Apró kezét anyja tenyerébe temetve lépkedett az utcán, nem győzvén betelni a főváros látványosságaival. Fennhangon olvasta az üzletek feliratát, tűzszínű fürtjei vidám csigákban repkedtek mosolygó arca körül. Tudta, a nagymama főzte madártej anya szatyra alján lapul, így nem szegte kedvét az sem, hogy a tavaszi csalfa időjárás miatt a pörgős szoknyáját nem mutathatja meg a világnak. A MÁV Kórház felé tartottak. Kezdte ismerősnek találni a terepet, kicsit erősebben markolta anyja tenyerét, csacsogása is alábbhagyott. Ijedten pislogott körbe, jól tudta mihez közelednek. Rövid élete folyamán rendszeres látogatója volt a kórházaknak asztmája miatt.
- Csillagom. – szólt az anya – Nekem van néhány elintéznivalóm még. Felviszlek, hogy a nővérkék vigyázzanak kicsit rád, hamarosan érted jövök.
- Értem jössz? – kérdezte félszegen – Biztos?
- Biztos.
Együtt mentek fel az emeletre. A nő váltott néhány szót a nővérekkel, átadott egy csomagot, majd átölelte lányát.
- Vedd fel a pizsamát! Tudod, itt nem lehet utcai ruhában lenni.
A kislány kutatóan körbenézett, majd nagyot sóhajtva bólintott.
- Hol?
- Nézd, míg várakozol, addig kapsz egy ágyat – anya zavartan beszélt, folyton lánya haját simogatta.
- De nem alszok itt?
- Nem, jövök érted.
- Biztos?
- Biztos.

Felültették a nagy ágyra. Lábai árván lógtak, ameddig anyja a szekrénybe tette a ruháit, kis karjával erősen szorongatta Zsuzsi babáját, hogy ne hallja meg senki, hogy mennyire hangosan ver a szíve. A szobában felnőtt asszonyok súgtak össze csendben, anyját mustrálták. Rájuk akart kiabálni, vagy az anyjára, de nem tette. Jó kislány volt, csak csendben nézett körbe nagy barna szemein keresztül. Összeszorította meggypiros száját, mintha könnyei azon akarnának kitörni, még akkor is, mikor anya búcsúpuszit kért.
Majd átkarolta annak nyakát szorosan.
- Én meggondoltam magam – súgta – Inkább veled szeretnék menni!
- Már túl sok idő lenne, ameddig átöltöznél. Várj itt! – a nő felpattant, és kiviharzott a szobából.

Már rég lement a nap, mikor még mindig ott ült. Nem állt szóba senkivel, csak várt. Nem válaszolt semmire, száját még mindig összeszorítva tartotta. Ült ott a nagy ágyon, magához ölelve szorosan a Zsuzsi babát.
Megjött az éjszakai váltás. Mogorva, mély hangú nővér lépett a szobába.
- Tessék azonnal lefeküdni! – förmedt rá – Itt nem hisztizhetsz, mit képzelsz magadról, hogy itt őrizlek reggelig?!
Csak nézte a hatalmas nővért, de nem szólt semmit. Makacsul, mozdulatlanul maradt.
- Megmondtam neked, hogy ezt fejezd be! – ment a gyerek felé a nővér, s a kislány kissé összehúzta magát ijedtében.
- De hisz' egy hangja sem volt! – szólt az egyik beteg.
- Engem az nem érdekel! – csattant a nővér – A szabály, az szabály! Villanyoltás után mindenki feküdjön le! – odarobogott a kislányhoz, és felemelte. Próbálta lefektetni, de az rúgkapált.
- Nem kell itt maradnom! – sírta – Nem kell itt aludnom, jön értem az anyukám!
- Nem jön érted, csak nem akarta megmondani, hogy itt maradsz.
- Ez nem igaz! Nagyon sok dolga van. Jön értem! – azzal kicsúszott a nővér kezei közül, és kiszaladt a folyosóra. Szaladt, nem nézett semerre. Végig a hosszú folyosón könnyeit nyelve, rémülten. Éppen bele egy beteghordóba. Visítva próbált szabadulni, már minden beteg a folyosón volt. A nővér lihegve ért oda, éppen a következő dörgedelmét készítette elő, mikor egy idős asszony lépett oda.
- Terike! – kezdte az ápolónő – Ne haragudjon, de ezzel a kis hisztizsákkal nem bírunk. Menjen, pihenjen le, mindjárt rendet rakok itt.
- Nem szükséges – kezdte halkan, rekedten a nő – Biztosan nem akar a kicsi aludni. Én sem tudok. Hadd vigyem be magamhoz kicsit beszélgetni. Én az álmom várom, ő az édesanyját. Mindkettő súlyos teher.
A kislány megszeppenten elhallgatott. Karjait a nő felé nyújtotta, dacosan a nővér szemébe nézve. A beteg asszony elmosolyodott:
- Hagyja csak nővérke! Jól megleszünk mi ketten!
Kézenfogva indultak a betegszoba felé, mint a cinkostársak. Terikének külön szobája volt.
- Te biztosan királynő vagy. – kezdte a kislány – Még a gonosz boszorkánynak is tudsz parancsolni!
- Ó, én nem vagyok királynő, csak túl régóta fekszem itt. Ezért kaptam külön szobát.

A kislány zavartan toporgott, majd az ágyra vetett könyvre pillantott.
- Én is tudok olvasni!
- Nem hiszem! – nevetett a nő.
- De igen, tudok! Csak ott maradt a könyvem a másik szobában.
- Elhozzam neked?
- Elhoznád? – suttogta vissza a kislány.
- Persze! De előbb szeretném hallani a neved, és az ő nevét – mutatott a babára, majd kezet nyújtott, mint a felnőttek – Teri néninek hívnak.
- Ő a Zsuzsi babám. A legszebb baba a világon!
- Ebben biztos vagyok. És a te neved?
- Kati. Kiskati. Elhozod most már nekem a Babart?
- Persze. Nem csaplak be. Maradj itt, de jöhetsz is utánam a folyosón. Mi ketten most már éjjeli szövetségesek leszünk jó?
Kiskati boldogan bólogatott: - Jó! Mi az a szövetségesek?
- Nem törődünk a gonosz boszorkányokkal!
-Jó! – kuncogott a kislány.

Ott aludt el az asszony ágyában. Felolvasta előtte a kedvenc mesekönyvét, majd énekelt egy kicsit.
Reggel a saját ágyában ébredt. Terike ült az ágya mellett.
- Nagy napod lesz ma, tudod-e?
Kiskati értetlenül csóválta a fejét.
- Megnézheted belülről a műtőt. Kiveszik a manduládat.
- Nekem nincs olyanom.
- De bizony van. És sajnos megbetegedett. Ezért vagy itt. De a műtő nagyon érdekes, majd meglátod! Ha kinézel az ablakon, láthatod a vonatokat is, amikről énekeltél tegnap nekem, mint a Zsuzsi vonat.
- Hogyan veszik ki a mandulámat?
- Csak pár perc az egész, és ha ügyes leszel, utána fagyit kapsz.
- Megnézhetem a vonatokat?
- Meg.
- Ott vársz majd engem?
- Ott. Mindjárt jönnek.
- Nem volt itt az anyukám? Lehet, hogy itt volt, míg aludtam, és elment.
- Nem, de holnap látogatás lesz. Biztosan eljön. Nyugodtan alhatsz, ha eljön, ígérem felébresztelek.
- Sok a dolga – gondolkodott a kislány.

A műtős hamar megérkezett. Felkapta, mint a pillét.
- Józsikám! Hadd nézze meg az ablakból a vonatokat!
- Vonatokat? – nevetett a férfi – Hogy elszökjön az egyiken ez a kismadár? Na jól van! De akkor szorosan karold át a nyakamat, mert ritkán viszek ilyen nehéz sózsákot, félek elejtelek! – azzal hupsz! Úgy tett, mintha éppen elejtené. A kislány nagyot kacagott, és integetett idős barátnőjének.

Terike ott várta a műtő előtt. Végig vele volt, ameddig ébredezett.
- Nagyon rossz volt! – felelte rekedten – nagyon fájt. Nem mondtad.
- Ha előre megmondom, akkor nagyon féltél volna. Ezért nem mondta anyukád sem, hogy itt kell maradnod.
- Sok a dolga.
- Jó kislány vagy – simogatta meg az asszony.
Másnap megérkeztek látogatásra a szülők. A kislány mindenáron meg akarta mutatni új barátnőjét, de az végig a szobájában maradt. Látogatás után, csalódottan azonnal odaszaladt. Hangosan nyitotta az ajtót, de az asszony olyan mélyen aludt, hogy meg sem rezzent a zajra. A nővérke sietett oda.
- Nem érzi most jól magát, hagyd pihenni!
- Csendben itt maradok jó?
- Nem lehet, pihennie kell. Majd holnap visszajössz.
- Hagyja csak nővérke! – szólt halkan az asszony – már alíg vártam, hogy itt legyen! – Csak a szemeit nyitotta ki, biztatóan mosolygott a kislányra.
- Látod, eljött az anyukád! Milyen boldog vagy! Szerettem volna vele találkozni, de most nem tudok felkelni. Nem fogadnak szót a lábaim. Látod, ha igazi királynő lennék, akkor azoknak is parancsolni tudnék. De van itt nekem valaki, aki felvidít, mikor haragszom a lábaimra…
- Kicsoda? - nézett körbe az apróság.
- Hát te! Nem győztelek már várni! Húzd ide gyorsan a kisszéket, és mesélj nekem a Babarból!

Már nem kelt fel az ágyból többet. Kiskati amennyit csak lehetett, vele volt. Ott ült az ágya mellett a széken, és mesélt a szülővárosáról, a nagymamáról, a nagypapáról. Lerajzolta a Duna-partot, ahogy a nagypapával apró kagylóhéjakat gyűjtöttek, a cirkuszról, a kedvenc meséiről. Minden nap kitöltötte Terike óráit, és ő csak hallgatta, és egyre kevesebbet szólt közbe, csak mosolygott. Már oda vitték a kislány ebédjét, engedték, hogy vizit alatt bent ücsörögjön, és mindenki nagyon kedves volt vele az osztályon.

Elérkezett a hazatérés ideje. Türelmetlenül toporgott, míg anyja megkapta a papírokat. Felvehette a pörgős szoknyáját, gondosan megfésülködött, és izgatottan rontott be Terike szobájába. Belépve üres ágyat talált. Értetlenül állt a betegszobában. Egyszer csak meghallotta, az orvos hangját a feje felett:

- Terike azt üzente, hogy meghoztad neki az álmait. Most elment oda, ahonnan örökre a te barátnőd lehet.

Anya megfogta a kezét, és csendben elindultak. Odakint az égre nézve látta elhaladni a füstölgő égi Zsuzsivonatot.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/88164