Halott: Eltűnni 2 (novella)
Megjelent:
Témakör: Abszurd



Eltűnni 2

Kis házban laktunk mi még akkor. Nem ismert minket senki, egyedül anyámmal váltottam pár szót csak mit gyermek szülőjéhez intézhet 6-7 évesen. Boldog tudatlanság kora volt ez mégsem éreztem a boldogságot még akkoriban sem. Most sem tudom, még mi jelenthet ez a fogalom igazán. Talán a család meleg keblét, gondoskodó öleléseket, kedves szavakat, mit egy gyermeknek mondanak ki felnőni, készül. Magányos voltam mindig mivel olyan világ épült fel bennem, amit senki nem értett soha. Aki más azt nem fogadják el. Nem is bántam sohasem. Megvoltam én magam is… talán néha fájt, hogy nincs kivel, megosszak pár szót, vagy csak egy sóhajt, de mivel alkalmazkodni nem tudtam a társadalom semmilyen csoportjához, kívülállóként a saját kis filmem főszereplője lettem. Furcsa gondolatok jártak mindig az agyamban. Olyan álmaim voltak, ami nem minden kisgyereknek mindennaposak. Gyakran ébredtem arra, hogy sírok félelmemben. Kígyók és pókok árasították el testem, az ablakon csótányok és pillangók közelítettek ágyam felé, az ablakban síró bohóc teázgatott, s kérdezte, nem e megyek el innen vele egy más világba ahol minden szép. Vissza-visszakísértett ez a kép, nem hagyott nyugodt álomba szenderülni.
Mikor kinyitottam szemem is csak ezek a képek lengtek előttem, félelmetes árnyként kísérték éjjeleim. Talán a józanság már akkor is elhagyott engem, még ha nem is voltam tisztában a lehetetlen és a valós fogalmával. Aztán egy őszi napon mikor apám újra több alkoholt fogyasztott mit le lett volna, elkapta anyám haját, és végig húzta a földön. Megfogott egy hosszabb fa durungot és azzal ütötte tovább, majd amikor látta, hogy a vér már teljesen ellepte a padlót, kihúzta az udvarra. Anyám szemeiből sütött a fájdalom, a kétségbeesett sikításai hallatán beleborzongott egész testem. A ruhacafatok, ami a verés után leszakadtak róla véresen sodródtak vele. Apám mintha nem is hallotta volna a kétségbeesett rimánkodást, húzta tovább magával.
Nem tettem semmit, a félelem lefagyasztott teljesen csak elfojtott sírásom tört néha elő mit, ha apám megneszelt pár ütéssel díjazott. Aztán sötét képek keverednek csak fel az emlékekből homály és egy villogó fény. Talán már vége mindennek és egy új világban vagyok?
Nem. Hiába reméltem csak a rendőrkocai éles fénye volt, mit egy mentőkocsi is kísért.
Kuszáltak belőle idegen emberek és el akartak vinni. Féltem rettenetesen. Anyám kispárnáját szorongattam egyre jobban és kérdeztem ő, hol van. Azt mondták hozzá, visznek, ne féljek, semmi baj már nem történhet. Mint később kiderült őt a mentő vitte el. Pár napra rá én még mimig nem láthattam őt, pedig mást ígértek. Később bejött a nővérem is hozzám, akit már rég nem lázam, nem járt már haza egy ideje csak elvitte a ruháit meg evett pár falatot, ha épp volt miből. Kérdeztem őt is, hol van végre anya. Nem felelt csak könnycseppek hullottak arcáról egyre sűrűbben majd kitörtek belőle is az érzések. Elmondta, soha többé nem láthatom, mert már jobb helyen van, ahol senki nem bánthatja. Nem értettem, nem akartam érteni mit, mondót nekem, s mi több nem voltam hajlandó elhinni, amit, mondót nekem. Nem tudtam egy könnycseppet sem ejteni, olyan mélyen belém fagyot, az érzés, amit nem tudtok leírni. Mintha ezernyi tört szurka volna a szívembe egyszerre. A levegő elszorult a torkomban őrjöngtem volna, de az elfojtott érzés nem engedte magát felszínre törni. Egyszerre lett úrrá rajtam fájdalom és gyűlölet. Olyan érzés kerített hatalmába, amit soha nem éreztem azelőtt. Ezt követő éjjel is azt a rémséget álmodtam, amit azelőtt már több éjjel, de valami más volt. Nem éreztem a rémületet már inkább vártam arra, hogy elemésszen a szenny, ami körülvett. A bohóc most is feltette a kérdést, mit előtte gyakran feltett. Vajon vele mennyek egy reménytelibb világba, vagy éljem tovább egyre reménytelenebb semmit érő életem?
Nincs mit vesztenem, éreztem legbelül és belementem az alkuba. Megfogta kezem és átsegített az ablak peremén majd lázam színeket, fényt valami meg nem fogható boldogságot. Aztán mire magamhoz tértem a házunk előtt lévő úton találtam magam amint épp egy kocsi közelített felém. Feleszméltem, de addigra már késő volt, nem tudott negálni. Én megtehetem, volna, hogy vérre ugrok nem is emlékszem, mint is volt már, csak arra milyen érzés kerített magával.
Most vége a kínnak, máshová kerülők. Aztán csörrenés, nyikorgás a kocsi kerekei kisodródtak erősen az árok felé. Elsodort magával a jármű, maga alá temette vékony testem minden porcikáját, s mint egy őrlő megdolgozta azt. Aztán nem éreztem már semmit. Se hangok, se fények csak fekete árnyszerű füst mi befedte lényem egészét. Elváltam húsomtól és lélekké lettem. Meg nem nyugodó árnyként szökdelek az éjszakában. Keresem azt az érzést, mit eddig nem találtam, s talán nem is találom meg soha. Fájdalmam űz minden éjjen az óta is. Létem kétes, lehet nem is tartok sehová. A szebbért indultam s a végtelen bolyongás vár.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/86993