Fürdőhab a lélekbúvárnál
Sorolja hát panaszait,
szólt a doktor komolyan,
a megrogyott habra nézett,
s eltűnődött komoran.
Nem is tudom hogyan kezdjem,
habozott a hab sután:
habozásom csődbe rántott
egy szerelmi habtusán.
Nem túl rég, a fürdőkádban,
utolért a szerelem,
hableányba habarodtam
a fürdőkád peremen.
Szemeztünk egy röpke percet,
tekintetünk egybefolyt,
habcsókra kínálta ajkát,
s küldött felém egy mosolyt.
Habókosan hablatyoltam
szerelemtől fűtötten,
ezzel aztán szerelmemet
végletekig hűtöttem.
Holott lépnem kellett volna,
de hát ott is haboztam,
ő meg erre tovalibbent
hablatyomtól unottan.
Ezek után, oly mértékben
súlyosbodott bánatom:
életemnek véget vetni
volt a legfőbb szándokom!
Meg is tettem volna rögvest
egy ihlettől kapottan,
csak hát persze - hadd ne mondjam -,
ismételten haboztam!
Segítsen hát kedves doktor,
könyörögve kérem én,
mondja, hogy a változásra
feltétlenül van remény!
Gyógyítsa meg -arra kérem-,
bizonytalan jellemem,
bár nem vagyok meggyőződve,
hogy ez biztos kell nekem.
Ezen én nem segíthetek,
- szólt a doktor- fájlalom,
habozása nem lelki baj:
munkahelyi ártalom.
Egyik-másik mosópornak
fékezett a habzása,
de szerelmi életükre
ennek sincs jobb hatása.
Tudja uram, kik haboznak,
amíg mások bókolnak,
- fájdalom, de ez az élet -,
azok ritkán csókolnak.