Talán
az egészet
én rontottam el
mikor elfeledtem
a ragyogást
percekig éltem
örömben
mint a fecskék
s a suhanás
Lehettem volna más? Talán
kellene még a csend
“a nem szólni semmiért”
“s nem vágyni semmire”
csak örökké örömre
de akkor nem lehettem
volna ember
s nem fájna így
a fájdalom
akkor fedtem
el mindent
ahogy szikrázó
utat a fák
megterhelt vállakon
csak a remény maradt
hogy valaki itt járt
s tovább vitte minden bűnömet
most a csend kér belőlem enni
mint egy tojásból kibújó élet