Csomor Henriett: Végtelen szeretet (vers)
Megjelent:
Témakör: Sajgó lélek



Végtelen szeretet

Kék ég közelébe vittem anyámat pihenni.
Fehér galambok gyűltek köréje,
úgy vigyáztak rá.
Könnyezve vár én reám,
hosszú minden perc, amikor nem lát,
reszketve ölel, csókol.
Édesanyám, édesanyám,
itt vagyok egyetlenem!
Elmúlt hónapokban
rengeteget szenvedett.
Jöttek a fekete napok, amikor azt
hittem, elveszítem az én angyalomat.
Belehaltam a látványba,
ahogy ereje elhagyja.
Üvöltenék bánatomban,
de nem zaklathatom,
sírva zokogna.
Keservesen és gyötrelmesen
evett néhány falatot,
annyira fájt neki a nyelés.
Egyél csak, bíztatom.
Kedvesen rám néz, simogat.
Majd később, drágám.
Ölednek rejtekében
hadd pihenjek, Henikém.
A nap még melegen süt,
arcomat takarom, ne érje nap fénye.
Örökké látni szeretnélek, Henikém.
Ölelve bújt,
szerető szíve értem dobog.
Hatvannyolc évesen
egy vágyat kerget, gyógyulni,
hogy sokáig óvhasson.
Rajongva szeretem, érzi.
Egyetlen perc alatt meghalnék utána.
Lágy szellő fuvallata simogatja édesanyámat.
Természet lágy ölét
soha nem élvezhette pusztán kedvtelésből.
Rengeteget dolgozott,
s most hanyatlik egészsége.
Remélte, hogy megélheti időskorát.
De a kegyetlen sors közbeszólt.
Manapság minden percet
ajándékként élünk,
s végtelenül szeretjük egymást.
Vállamra hatja ősz fejét,
ringatja a lemenő nap szépsége.
Szemét becsukja, s
visszaemlékezik gyermekkoromra.
Elválaszthatatlanok voltunk,
s vagyunk örökké.
Simogatva becézgetem.
Szívemnek monoton dobbanását hallgatja,
anyám drága arca örömtől sugárzott.
Kimerülten, csipkés párnájára dőlt.
Gyere, kislányom, kért vágyón,
mellé bújtam, lágyan átöleltem.
Percekre eltűnt a félelem, s a düh,
ami szüntelen zakatol bennem
betegsége miatt.
Élveztem együttlétünk örömét, s
hálás vagyok, hogy vele lehetek
egy életen át.
Gyönyörű édesanyámat láttam,
akinek ragyogott a szeme.
Úgy szeretlek, anya, és néha
szétszed a rettegés.
Veled szeretnék elmenni
ebből a cudar világból.
Édesanyám karjaiban ringatott.
Nem szabad félned, Henikém,
türelmesnek kell lennünk,
ahogy a csillag megy az égen
szép lassan.
Ezt mondtam neked,
amikor nagyon izgultál
a vizsgák idején.
Mennyire igazad volt, édesanyám,
velem voltál akkor is, köszönöm.
Bízni és reménykedni kell,
drága kislányom,
tudom, lesznek még szép éveink.
Álomba szenderült.
Bíbor színű hajnalokon
csókjaimmal ébresztettem.
Észre sem vettem,
hogy kimentél drágám.
Tenyeremben harmatgyöngy
cseppeket szedtem.
Harmatgyöngy vizében
gyenge testedet mosdatom.
Óvatosan áttöröltem.
Betakarva ölelve melengettelek.
Szép szavaival gyógyítgatta lelkemet.
Olyan szép volt az én anyám,
arcáról eltűntek a ráncok.
Bársonyos, selymes bőrét
kellemes simogatnom.
Istenem, annyira szeretem.
Árnyas lombú fák alatt sétáltunk.
Vadvirágot szedett,
keskeny fűszállal csokorba kötötte.
Patak partján ült elgondolkodva.
Kezemet nyújtva felsegítettem.
Édesanyám, későre jár, menjünk.
Vadvirágjával kis szobánkat díszítette.
Régóta itt szabadult fel a lelkem ismét,
itt veled ébredek és fekhetek.
Henikém, maradjunk itt időtlen ideig,
végtelen szeretetben.

2018. november 30.

Megjegyzés: Ez csak egy érzés, melytől képtelen vagyok szabadulni.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/161147