Engedj utamra, napfény
Ostoba novemberi napsugár,
ne süss olyan vakítón szemembe,
semmit se látok, egyedül vagyok.
Itt e kietlen vidéken az erdőrengetegben,
ahol még a madarak is nagy ívben elkerülnek.
Gidres-gödrös utat figyelnem kell, hogy el
ne esek, mert felkelni nem tudok.
De szerettem ezt a csupasz erdővilágot,
mert itt senki se lát, és szabadjára
engedhetem gondolataimat.
Ha véletlen könny szökik két szemembe,
senki sem kérdi, miért emészt a bánat.
Bújj már a két hegy közé, s
ne játssz velem ily tisztességtelenül.
Haza kell érjek sértetlenül.
Édesanyám tárt karokkal vár a kiskapuban.
Aggódna szegény, ha nem érnék
haza, mielőtt az esthajnalcsillag felragyog.
Patak csobogását tehenek kolompja
elnyomja, gazdasszonya istállóba hajtja
esti fejésre.
Kopasz vén fák, isten veletek,
tavaszig még sokat pihenhettek.
2016. január 10.
Megjegyzés: 2015 novemberében gyönyörű napsütés volt, mikor az erdőben barangoltam.