Elszakadt
Szívem órája éjfélt üt.
Szemeim kapuikat tárták
az extázis fénye előtt.
Mielőtt még kilőtt
a félelem rakétája,
az öröm angyalai várták
(hiába, kortyoltam erős piába)
a szárnyaszegett esküt:
nem leszek a rettegés szolgája.
Oda-vissza vándorló szúnyog-
hálóba csapódó, és visszapattanó
éjjeli ötlet-bogár.
Képzeletem szárnyal a Nap-égette
elme-sivatagon, ott szúr meg az első sötét napsugár.
Fekete lett a fény, és fehér a sötét.
Koponyámba hatol megannyi apró,
rossz indulatból kerekre gyúrt sörét.
Templomomban vásárt tartok már vasárnap helyett, hátha megveszi
valaki lelkem fekete gyémánt-kövét.
Vagy vadember módjára korbáccsal
veri ki a szent a söpredék által termelt gondolatot: hogy nincs extázis, nincs élmény, nincs szépség és csoda, csak
véglény, éhség a feleslegre, és csorda.
Hajnalban bőröm beissza a bánatot, fél-örömmel kereskedve lettem én
félig látogatott, félig elhagyatott
szép új világtól lét-kötelék láncom:
Elszakadott.