Többet ér minden szónál - 8/11

A tiszta éjszakai eget csillagok százai pettyezték, amik pislákoló bogarakként táncoltak a Hold korongja körül a Gossia-tó finoman hullámzó tükrén. Loc Gossia sötétségbe burkolózott, azonban az oldalán egy apró fénypont szentjánosbogárként pislákolva kúszott végig a folyosó ablakai mögött.
Irina felemelte a kezében éles fénnyel világító pici gömböt, ami megvilágította a szorosan mellette sétáló Aliyát és Vikát. Az alakjaik által vetett magas, groteszk árnyékok a díszes mennyezetről lebámulva követték őket.
– Na, kezdesz már ideges lenni, Aliya? – Irina a magas lányra vigyorgott. – Ez már a negyedik alkalom, hogy szabályt szegünk. Innentől már visszaesőnek számítasz.
– Akkor szegtünk volna szabályt, ha a mosodában csináljuk – válaszolta Aliya. Nem nézett a lányra, hanem a sötét folyosót kémlelte. – Az Elemek Terme van kijelölve gyakorlásra. A magiszterasszony külön kiemelte.
– Persze – horkant fel az alacsony lány. – Csak azért mondod, mert Vika ötlete volt. Ha én javasoltam volna, akkor lehurrogtál volna mint mindig. De hiába, mert az éjszakai kijárás még így is szabálysértés.
A folyosó ablakán valami hangosan koppant. Megtorpantak, a lélegzetüket is visszatartották és füleltek. Vika szinte már hallotta a hevesen kalapáló szívét. Ez volt a negyedik alkalom, ahogyan Irina is mondta, de még mindig félt a lebukástól. Nem annyira a saját lebukása nyugtalanította, sokkal inkább, hogy többiek is miatta kerülhetnek bajba.
Csend volt. Csak a faragásokon, szobrokon és festményeken táncoló különös árnyékok mozogtak a sötétben. Kisvártatva a három lány óvatosan folytatta az útját.
– Ha nem kellene a mosodába járnunk miattad, akkor jöhetnénk normális időben is – mondta Aliya.
– Megint minden az én hibám – morogta Irina.
– Inkább örülj neki, hogy tudunk gyakorolni. Rád is rád fér. És nézz a lábad elé, mert ha lebukunk, ez lesz az utolsó alkalom.
– Én örülök. Teszünk a szabályokra, segíthetek Vikának, láthatlak végre rosszban sántikálni és idegeskedni miatta. Miért ne örülnék?
Aliya bosszúsan felhorkant, de nem válaszolt.
Vika felpillantott a falon sorakozó festményekre. Az egyik egy tünde lányt ábrázolt egy lángtornádó közepén, arcán düh és fájdalom. Eladra Morro, a tűz szülötte. Vele szemben egy nyugodt arcú tünde férfi lebegett keresztbe tett lábakkal havas hegycsúcsok fölött. Inetas, a jégkirály. Az őselemek legendás tünde mestermágusai. Az Elemek Terme előttük volt.
A fény hamarosan rávetült a széles kapura. Irina odasietett, a kezét a nagy, díszes fogantyúra tette és megmerevedett.
– Valaki van bent – mondta lehalkított hangon.
Vika szemei elkerekedtek az ijedtségtől.
– Kicsoda lehet ilyenkor? – kérdezte Aliya inkább magától.
– Nem tudom – vonta meg a vállát az apró lány. – Csak hallom őket. Szerintem tudják, hogy itt vagyunk.
– Mert akkora volt a szád, biztosan meghallottak minket.
– Ez is az én hibám? Meg az is, hogy sötét van, ugye? Meg hogy a víz nedves.
– Ne nyavalyogj annyit. Lessünk be inkább.
Irina sértődötten nekifeszült az ajtónak, Aliya és Vika segítettek neki. A kapu lassan, egy nyikkanás nélkül kitárult; a tündék munkája volt, teljesen hangtalan. Fény szűrődött ki mögüle. Az Elemek Terme teljesen ki volt világítva. A fényt a kupolában lebegő fénygömb adta.
– Meira? – szólalt meg Aliya.
Mindhárman befurakodtak a résnyire nyitott kapun és elindultak a bent lévő három lány felé. Meira de Dorkian a tőle megszokott pökhendiséggel nézett rájuk. A másik két lány, a kapafogú és a kancsal, inkább megkönnyebbültnek tűnt. Vika gyomra görcsbe rándult, amikor meglátta őket.
– Ez aztán igazán óriási – mondta Irina a legkisebb lelkesedés nélkül.
– Mit kerestek ti itt? – kérdezte Aliya.
– Ezt én is kérdezhetném tőletek. – Meira összefonta a karjait. – Feltételezem ugyanazt, amit mi is. Gyakorolni a Mély Sötét formázását.
A kapafogú lány Vikára pillantott és gonoszul elmosolyodott.
– A pisisre úgyis ráfér egy kis önkontroll – mondta és a barátnőjével együtt felvihogtak. Vika torka elszorult, arca kipirosodott és a fejét ösztönösen lehajtotta. Meira nem nevetett.
– Fogd be, te liba! – kiabálta mérgesen Irina és fenyegetően meglóbálta pici öklét. – Nekem nem kell mágia, hogy helyrerakjam a fogaidat.
A kapafogú lány arcáról azonnal lemállott a vigyor; gyilkos pillantást vetett Irinára.
– Igen, gyakorolni jöttük – emelte meg a hangját Aliya. – Az Elemek Terme pedig, úgy hiszem, elég nagy mindannyiónknak.
– Én is úgy hiszem – bólintott Meira. – A féleszű és a törpe egész ügyesek kezdtek lenni már, ahhoz képest, hogy időtök nagy részét inkább a mosás művészetének tökéletesítésével töltöttétek.
– Komolyan nem bírod ki sértegetések nélkül? – sóhajtotta Aliya.
– A tények nem számítanak sértésnek, még ha fájnak is – magyarázta Meira. – Van mit behoznotok és távol álljon tőlem, hogy megakadályozzalak ebben. De, Aliya, a közelébe sem érhettek már annak, ahol én vagyok.
A szőke lány arcára önelégült mosoly ült ki, a szokásos csinos kis barázdákkal a szája szélén. A szemeiben azonban különös fény csillogott.
– Az egekre, Meira, értjük – horkant fel Irina. – Annyira el vagy telve magaddal, hogy majd szét pukkadsz. Miért vagy akkor egyáltalán itt?
– Veletek ellentétben én már nem csak próbálom formálni a Mély Sötétet. Én már irányítom. Gyakoroltam eleget és tudom, hogyan használjam. És én már nem akarom csak formázgatni. Használni akarom.
Aliya gyanakodva összevonta a szemöldökét.
– Ez nagyon veszélyes, Meira – mondta a hangjában érezhető aggodalommal. – A magiszterasszony megmondta, hogy nem szabad használnunk a Mély Sötétet.
– Ezért nem fogsz soha utolérni, Aliya. – Meira gőgösen felhúzta az orrát. – Mert félsz kockáztatni, mert azt mondták veszélyes. Az őselemekre is ezt mondták, aztán mégis megtanultuk irányítani őket. Hát én megtanultam a Mély Sötétet is.
Vikát megijesztette, ahogyan Meira beszélt. A szőke lány gesztenyebarna szemei fenyegetően csillogtak. Még soha nem látta őt ilyennek.
– Meirának teljesen elment az esze – jelentette ki Irina. – A megalomániának is azért vannak határai.
– Ha nem hisztek nekem, akkor hadd mutassam meg mire is vagyok képes.
– Meira, ne! – kiáltotta Aliya.
Hiába. Meira de Dorkian széttárta a karjait és a tündék nyelvén felkiáltott. A mellette álló két lány riadtan lépett hátra, amikor a testén koromfekete fénycsíkok szaladtak végig. Aztán kicsapta a karját a mennyezet felé, amiből hatalmas csattanással egy villám csapott ki a kupolában levegő fénygömb felé. A kisülés csak egy pillanatra látszott és olyan volt, akár egy teret átszelő szerteágazó sötét repedés.
Vika hallotta a kapafogú és a kancsal lány sikolyát, ahogyan rémülten összehúzták magukat. Hallotta Irina káromkodását. Érezte, ahogy Aliya a karjába markol, hogy a védelmébe vegye. Ő maga teljesen megdermedt. Nem a hangos csattanás rémítette meg, és nem is a villám szokatlan látványa, hanem az erő, amit érzett benne.
– Normális vagy!? – kiabálta dühösen Aliya. A hangja egészen tompának hatott a villám csattanását követő némaságban. – Teljesen elment az eszed!?
– Ijesztő, ugye? – Meira mosolya már nem volt csinos, inkább fenyegető.
– Ez nem játék! Oka van annak, hogy a magiszterasszony óva intett minket a sík energiáinak használatától. – Aliya arca vörös volt. Vika még soha nem látta ennyire zaklatottnak. – Meg is ölhettél volna minket, vagy magadat!
– De nem tettem, mert tudom irányítani. Megmondtam, Aliya, én már nem próbálkozom, én már uralom.
– Ó, az összes isten szerelmére! – Irina kiáltása visszhangzott a teremben. Mindenki elhallgatott és rá szegezte a tekintetét. – Mi a bajod, Meira? Évek óta próbálod lenyűgözni Aliyát. Csak vallj neki szerelmet végre, vagy add fel. Fájdalmas nézni a nyüglődésedet.
Meira de Dorkian arca elkomorodott, csak dölyfös, gúnyos tekintete nem változott.
– Engem a legkevésbé sem érdekel Aliya véleménye – jelentette ki.
– Persze, hogy nem – gúnyolódott tovább Irina. – Ezért rázod magad előtt úgy mint egy tyúk. Te aztán tényleg kétségbeesetten vágysz a figyelmére.
– Mondja ezt a nagyszájú törpe, aki végigmajomkodta az akadémiai éveit – A szőke lány szemeiben gonosz fény villant. – Gondolom ezt történik akkor, ha nem ismered a szüleidet és a csatornában nősz fel. A patkányoktól is csak az különböztet meg, hogy képes vagy beszélni. Én legalább fel tudok mutatni valamit, én vittem valamire. Téged csak a rektor jószívűsége tart itt. Rajtam egy ilyen senki ne kérjen számon semmit.
A Meira mellett álló két lány undokul felnevetett. Irina hallgatott, ajkai megfeszültek, kezei ökölbe szorultak. Vika odalépett hozzá és óvatosan a lány vállára tette a kezét; érezte, ahogyan remeg.
– Ebből elég! – Aliya előrelépett. – Befejezted végre, Meira?
Meira hanyagul legyintett.
– Persze. Fölösleges tovább pazarolni a szót. A törpe és a féleszű is megsértődik az igazságon. Simogasd csak a fejüket, ha ettől érzed jól magad.
– Majd adok én neked!
Vika ijedten lépett hátra, amikor Irina váratlanul előrelendült. Kilépett Aliya mögül, elkiáltotta magát és kicsapta a kezét Meira felé. Hosszú haja palástként csapódott hátra a levegőn keresztülszáguldó léglökettől. Meira csak egy pillanatot habozott, védőjeleket formázott az ujjaival, majd karjaival széles köröket írt le aranyosan csillogó korongot alkotva. A gyorsan hullámzó légtömeg nekicsapódott a védőpajzsnak és szétterült rajta. A kapafogú és kancsal lány összehúzták magukat, ahogy a szél belekapott a ruhájukba és hajukba.
Vika döbbenten nézett a dühtől fújtató Irinára. Aliya szemei is tágra nyíltak a sokktól.
– Tudod te, hogy mit…
– Nem érdekel! – ordította az apró lány és újra varázslásra emelte a kezeit.
Vika odasietett, hogy megakadályozza. Meira igéje végigzengett a termen. Mindhárman egyszerre kapták oda a tekintetüket. Aliya kilépett testével eltakarva a két lányt az érkező varázslat elől, akármit is készült Meira megidézni.
Meira azonban váratlanul fájdalmasan felnyögött, a teste megremegett és tátogott akár egy partra vetett hal. A szemeiből, az orrából és a szájából sötét, sűrű anyag csorgott. Rémült pillantásokat vetett a körülötte állókra. Öklendezni kezdett és kihányta egy adagot a fekete anyagból, ami undorítóan toccsant a márványon, majd térdre esett.
– Úgy kell neked, te szőke liba! – kiabálta Irina.
Vika aggódva figyelte Meira küszködését. Fájdalmasnak tűnt. A kapafogú és a kancsal lány próbáltak neki segíteni, amikor lány teste hirtelen erősen megvonaglott. A szájából koromfekete füst kezdett ömleni, ami teljesen belepte az arcát. Füstnek tűnt, de inkább volt sötétség, egy gomolygó rés a valóság szövedékén, ami elnyelte a fényt.
A sötét semmi összeállt és formát kezdett ölteni. Egy vékony, magas, megközelítőleg emberi alakot vett fel. Nem volt semmilyen kivehető vonása, inkább egy sziluett volt, egy lemenő nap fényében megnyúlt árnyék. Vika alig bírt közvetlenül rá nézni, bántotta a szemét a látszólag mindent elnyelő sötét mélység.
A lény döbbent tekintetek kereszttüzében a négykézlába ziháló Meira mögé lépett. Talán inkább lebegett, de Vika nehezen tudta megállapítani. Lehajolt, hosszú karnyúlványával megragadta a kábult lányt és könnyedén felemelte. Meira nem ellenkezett, csak erőtlenül nyöszörgött. A sötétséglény másik nyúlványa a lány hasába fúródott, látszólag nem okozott sérülést, de Meira mégis sikoltozni és kapálódzni kezdett, amennyire erejéből tellett.
Vika a félelemtől és sokktól meredten nézte a szőke lány szenvedését. A többiek is csak álltak és bámultak. Vika tudta, hogy tennie kell valamit, a teste azonban nem engedelmeskedett. Merlara Almar szavai derengtek fel az elméjében: a tett mindig jobb a tétlenségnél. Kényszerítette magát, hogy megmozduljon, összeszorította a fogait, behajlított az ujjait, koncentrált.
A haja meglebbent, ahogyan a hullámzó léglöket végigszaladt a karján. Meira nyögve a földre zuhant, a lény pedig egészen a falig repült hátra különös, természetellenes fénytöréseket hagyva maga után. Vika ezután a földön heverő lányhoz futott és megragadta a karját, próbálta felsegíteni.
Másodiknak Aliya tért magához.
– Segíts Vikának – utasította Irinát, aztán a sokktól még mindig dermedt kapafogú és kancsal lányhoz fordult. – Ti pedig siessetek és szóljatok a rektorasszonynak! Gyorsan!
A két lány kábultan forgatta a fejét, de Aliya újabb kiáltása felrázta őket. Úgy rohantak ki a teremből, majdnem hasra estek a csúszós kövezeten.
Vika Irina segítségével a hátára fordította Meirát és a karjainál fogva vonszolni kezdték. A különös sötétséglény szakadozott mozgással közeledett feléjük.
– El kell tűnnünk innen! – mondta Irina.
– Nem lehet! – Aliya melléjük állt és kinyújtotta a karjait. Szemeit a mozgó sziluettlényre szögezte. – Nem engedhetjük, hogy elhagyja ezt a termet.
– De mégis mi ez?
– Egy síklény.
– És ez mit jelent?
– Nem tudom.
Vika a nyöszörgő Meirára nézett. Szeplős arca ragacsos volt a sötét anyagtól. Alig volt magánál és a meg-megránduló ajkain látszott, hogy fájdalmai vannak. Vika megborzongott, ahogy belegondolt, mit tehetett vele a síklény, vagy mit tett volna, ha nem lép közbe.
Aliya erőteljes kiáltása visszaverődött az Elemek Termének mozaikokkal teli falairól. A mágiája keltette léglöket még ilyen távolságból is belekapott a két lány hajába. A különös sziluettlény újból hátravetődött, de hamarosan ismét felemelkedett, nem mutatta jelét kimerültségnek vagy sérülésnek. Vikában felmerült, hogy el lehet-e egyáltalán pusztítani ennek a világnak a keretei között, amikor láthatóan a megjelenésével is áthágja a természet törvényeit.
A síklény mozgása hirtelen megváltozott, remegett és szakadozott, aztán alig követhető módon kezdett cikázni. Látszólag egyhelyben állt, vagy talán sétált, de úgy tűnt, mintha ugrándozna. Vagy olyan gyorsan mozgott, hogy Vika szeme csak pillanatokat volt képes feldolgozni belőle, vagy valahogyan megtörte a teret áthágva a távolságokat.
Aliya kapkodva formálta a kézjeleket a következő varázslatához, de a lény egy szempillantás alatt előtte termett. Karcsú alakja rémisztően tornyosult a magas lány fölé. Vika szemei nagyra nyíltak, ahogyan az éjfekete nyúlványok Aliya köré tekeredtek és elemelték a földtől. A lány felnyögött, kapálódzott, de hasztalanul.
Irina elengedte Meirát és felpattant. Vika gyorsan elkapta a szőke lány fejét, mielőtt a kövezeten koppant volna. Figyelte, ahogyan az apró lány előrelépett, a lábával dobbantott egyet és felkiáltott. A haja önálló életre kelt a testét átjáró mágikus energiáktól és úgy hullámzott körülötte, mintha vízen lebegne. A többszázéves márványlapok darabokra törtek körülötte, szilánkjaik a magasba emelkedtek és egy intésére halálos lövedékekként zúdultak a síklényre.
A természetellenes sötétségből álló lény teste látszólag elnyelte a törmelékdarabokat, de így is rázkódott és vonaglott a találatoktól. Eleresztette Aliyát, aki a földre esett és négykézláb iszkolt hátra, amennyire csak tudott.
Irina felbátorodva előrelépett és ismét a magasba lendítette a kezeit, márványszilánkok engedelmesen követték a mozdulatot. A síklény mozgása ismét szakadozottá vált, a formája bizonytalan lett, majd eltűnt éppen akkor, amikor a szilánkok felé száguldottak. A következő pillanatban bukkant elő a meghökkent lány előtt és mindkét karját a hasába mélyesztette. Irina fájdalmasan felhördült, ahogyan a magasba emelkedett. A teste görcsösen rázkódott, próbált belekapaszkodni a lény karjaiba, de azok mindig kicsúsztak a kezeiből. Az arca egy fájdalmas sikolyba torzult, de a torkán egy hang sem jött ki. Vika rémülettől dermedten nézte, ahogyan Irina lábai között vér szivárgott és csöpögött a repedezett padlóra.
Vika az ölébe fektette Meirát és remegő ujjaival jeleket formázott. Érezte az energiát a testébe áramlani, de nem foglalkozott a megformázásával, nyersen küldte a síklény felé. A lény teste azonban összezáródott, akár egy seb és eltűnt a csillámló mágikus csóva útjából. Irina teste rongybabaként hullott a földre, haja teljesen eltakarta az arcát, csak a nyöszörgése hallatszott.
Vika egy pillanattal azelőtt érezte meg a lényt jelenlétét, mielőtt a valóság szövedéke újra fölhasadt volna. A síklény ott tornyosult Vika fölött, aki belebámult az ürességbe. Úgy érezte, hogy nem csak a fényt, hanem őt is szívja magába. Aliya kiáltása és egy éles villanás zökkentette ki. Az elektromos kisülés belehasított a síklény testébe, ami rángatózni és vibrálni kezdett.
– Menekülj! – zihálta Aliya.
A síklény ekkor újból eltűnt és egy pillanattal később a magas lány előtt bukkant fel. Vika szívét elszorította a rémület. Varázslásra emelte a kezeit, de mire mozgásra bírta a nyers energiákat a síklény Aliyába mélyeszti a nyúlványait. Vika varázslata célt ért, a sílény vonagló teste eleresztette a lányt és eltűnt. Aliya földre borult és nem mozdult.
Vika teste megremegett, a szemeibe könnyek tódultak, de erőt vett magán és végigfutatta tekintetét a termen. A rémség a terem közepén jelent meg, Vika felé közeledett lassan, akadozva, a térben lévő távolságot rövid ugrásokkal áthidalva. Láthatóan nem sietett, talán óvatosságból, vagy talán tudta, van ideje, hiszen már semmi sem fenyegeti.
Vika torkát a kétségbeesés szorongatta. A mozdulatlan Aliyára pillantott, aztán Irinára, aki erőtlenül kaparászta a márványt. Az ölében Meira nyögött fel. Egyedül volt.
A felé közeledő, egyre táguló sötét mélységbe bámult. Nem látott benne semmit, egyáltalán semmit, és mégis úgy érezte, hogy valami idegen intelligencia mered rá a mélyből. Vika ekkor vette észre, hogy a lény mennyire csendes. Nem lélegzik, a mozgása semmilyen zajt nem kelt, mintha tényleg az abszolút semmi hatolt volna be a mindenségbe.
Nem tudta, mit tehetne. Mit tehetne bárki ez ellen? A szemeiben könnyek gyűltek. A tehetetlenség fojtogatta. Megérintette Meira szeplős arcát; a gesztenyebarna szemek szánalmat keltően bámultak rá segítségért könyörögve. Eszébe jutott, amiket mondott róla, hogy nem mágusnőnek való, hogy képtelen megvédeni magát, hogy egyedül semmit nem képes megcsinálni. És most egyedül volt. Teljesen egyedül. És tényleg nem tudott mit csinálni.
A gondolatok heves gyorsaságával ismét Merlara Almar szavai furakodtak tudata felszínére, mintha maga a sötét tünde mágusnő szólalt volna meg a fejében. A tett mindig jobb a tétlenségnél, mondta, még ha az eredmény bukás is. Nem illetheti senki sértésekkel azt, aki minden tőle telhetőt megtett, hiszen annál többre képtelen.
Vika újra síklényre emelte a tekintetét, ami óvatosságból vagy talán kegyetlenségből lassan kúszott felé. A lány a feje fölé emelte a kezét. A szivárványosan csillogó burok egy pillanat alatt ereszkedett le köré védelmébe véve Irinát és Meirát. Tudta, hogy nem tud ártani a síklénynek, tudta, hogy nem tarthat ki örökké, de addigis csinál valamit, mert ennél többre úgysem képes. Keserű pillantást vetett a csillogó burok mögül Aliya testére. Egy remegő sóhaj után tekintetét a síklényre szögezte.
A nyúlványok kinyúltak, és fennakadtak a burkon, nem tudtak rajta áthatolni. Vika érezte, ahogy erővel próbálja átpréselni magát, de akárhonnan próbálkozott, koncentrálta az erejét és megakadályozta. Egyre erősebben és erősebben próbálkozott, sikertelenül. Mikor abbahagyta, egy pillanatra úgy tűnt feladta. Vika mereven figyelte lényt, ami csak állt előtte, nyúlványaival a burkon, látszólag tétlenül.
Először a homályt vette észre, ami lassan telepedett köréjük. Aztán a saját zihálásának hiányára lett figyelmes és Meira sem nyögdécselt az ölében. Hamar rádöbbent, hogy megszűntek a hangok. Mire a mágia elkezdett szivárogni a pajzsából már olyan sötét vette őket körül, hogy a síklény alakját alig tudta kivenni. A lány megfeszítette magát és még több energiát koncentrált a burokba, de az éhes semmi szinte azonnal elnyelte azt. Egyre többet és többet emésztett el. A burok végül szétbomlott. Vika zihált a kimerültségtől. Bágyadtan emelte fel a fejét. Sötét karok nyúltak felé. Nem volt többre képes.
Éles fény szakította szét a lányt beburkoló sötétséget. Egy vékony, fehéren világító kar nyúlt ki és ragadta meg a síklényt. Egy éles, parancsoló hang valószerűtlen erővel zengett fel és szilánkjaira törte a fülsiketitő csendet. Egy torz nyelven szólt, amit Vika nem értett. A síklény kinyúlt a támadója felé, de egy másik fehér kéz elhárította és a fénylő tenyér a lény alakjának közepébe csapott. A síklény teste megremegett és eltűnt, hátrébb ugrott a térben. Egy magas nő követte. Fehér haja lobogott utána. A hálóinge is fehér volt. Csak egy rövid pillantást vetett Vikára erőtől vibráló ezüstös szemeivel. Arca határozott volt és céltudatos.
Valaki megérintette a lány vállát. Gallena Telarissa volt az. Lepillantott Meirára és Irinára, majd Vika szemeibe nézett és rámosolygott. A kezeibe vette a lány arcát. Puha kezei voltak.
– Minden rendben lesz – mondta nyugodtan.
Kinyújtotta a karját és egy csillogó fal emelkedett fel előttük, ami teljes hosszában átszelte az Elemek Termét és egészen a mennyezetig ért. A mágikus fal túloldalán Merlara Almar magiszter mezítláb közeledett a síklényhez. Az egész teste fehéren ragyogott.
A síklény ugrált és vibrált a sötét tünde mágusnő körül, de nem közelítette meg. Tartott a magisztertől, csodálkozott el Vika, félt tőle.
Merlara Almar rákiáltott a síklényre a különös, idegen nyelve, amitől az megdermedt, mintha megijedt volna. A sötét tünde ügyesen előre szökkent, fehéren lángoló kezeit belemélyesztette a feneketlen sötétségbe, ami a síklény testét alkotta. A fekete nyúlványok a mágusnő testére csavarodtak. A sötét tünde újból felkiáltott. A testéből áradó fényesség egyre erősebb lett, végül mindent elnyelt. Vika pár pillanatig még érezte az arcán csorgó könnyeket és a rektorasszony puha kezeit. Aztán semmit.