Erik és Mária

Ült és nézte a kalácsot. Milyen kalács volt? Hosszú és vastag és magas és széles. Meleg is, az épp most sütöttség érződik, látszódik, tapintódik. Kellemesen langyos, főleg az olyan decemberi, szélkeltető, zúzmarás, kezet-lábat dermesztő időben. Ült és figyelte.
Olyan volt a kalács mint egy baráti kéz. Csonkolt? Lemetszett? Nem. Nem feltétlenül.
Odaképzelhető hozzá a barát. Itt a törzse, itt a feje, lábai kinyújtva, egészen és teljesen előre. Olyan a kalács mint egy szivacs! Magába szívta a meleget, a gyengédséget, erőt, hatalmat, bátorságot és csak az alkalomra vár, hogy kisugározza. Erik is érezte ezt- határozottan. Nevetett hiszen rá a kalács, kacsintott is, öszekuporodott, no nem mint riadt sünike, inkább mint simigatás előtt álló tacskókutya. Egye meg?
Mi is történt pár órával ennek előtte? Erik arra ébredt, hogy éhes. Ami, aki éhes, annak ennie kell. Törvényszerű. Kényszer. Elővette tegnapról-vagy még korábbról-maradt két zsemléjét és megette. Igen. Belakmározta. Fölfalta. Most pedig emiatt bűntudat gyötörte. Úgy égette lelkét, mintha már el is kárhozott volna. Miatta. Miattuk. Két régi elfonnyadt-kiszáradt zsemle. Kőkemények mint a gyémánt. Mint két árva lepke. Mint két szomorú gyermekfej. Ártatlan és ártalmatlan zsemleszemélyek. Könyörögtek az életükért, bizonyára, ám ő beterelte őket a szájába, mint holmi SS-őr a gázkamrába az embereket. Igenis, a gázkamrába. És most itt ez a kalács. Vásárolta, lopta, kapta, találta. A melengető, barátságos kalácslény. A "barátod akarok lenni"-kalács. Mária-Erik így nevezte el. Elnevezte? Önkéntelenül feltolult e név elméjében. Agyában. Dacára annak, hogy az hosszú ideje nem jutott tápanyaghoz.
Mária félénk, pislogott. Megijedt. Az "ugye nem pusztítasz el? " belengte a teljes szobát! No de persze az "Éhes vagyok" is. Ennek bátyja (öccse?), az "Éhes vagyok" nem kevésbé. Azután az "(Éhes vagyok...) ". Lengedeztek, egymásba kapaszkodtak. Verekedtek, vívtak. _Megegye! -Nem eszi meg! -De igen. (Minő magabiztosság!) De Erikre figyeljünk. Szembebámult Máriával. Tulajdonképpen miért eheti meg? Megesett rajta a szíve vagy racionálisan végiggondolt mindent. Nékik is vannak jogaik. Ők azért készülnek, születnek, keletkeznek vajon, hogy bezabáljuk őket. A halál asz életük, már a létreköttüknek is a célja? Számára ez nem tűnt ésszerűnek. Nem fogyasztotta el Máriát. Talán nem simogatta meg, nem mosolygott vissza rá... mindenesetre berakta a szekrénybe. Igen, kopogott a szeme az éhségtől, a gyomra is hevesen tiltakozott eme kegyelemgyakorlás ellen. Belei, tüdeje, szíve. De nem és nem. És nem. Mert a becsületessége erősebb.
Mária a szekrényben maradt Erik halála után is. Megkeményedett, el- és kiszáradt. Összeaszott. Megrágták az egerek, patkányok. Végül valaki rátalált.
"Ki a fene tette a kalácsot ide? És miért? Valaki elől rejtegette? Aztán megfeledkezett róla? " "Miért nyúl hozzá valaki más ételéhez? " "Ámbár lehet, hogy volt rá oka, de tényleg. " Kidobta a kalácsot a szemétbe. Már mindenképp ehetetlen volt.
Elszállították. A szeméttelepen elrohadt, szétesett, elporladt. Morzsáit elhordták a hangyák és a verebek, ezek kezükben, azok begyükben.

De végül lett értelme életben hagyni. Megírta a Biblia folytatását, felfedezte az atomot, kivégezte Sztálint. Mária okos ember.

Erik pedig ilyen volt. Szülőanyja a föld, atyja az ég. Nagyszülei az állatok. Testvérei? A többi ember. S gyermekei a tárgyak. Anyját megbecsülte, mindig megcsókolta a földet. Apját úgyszintén. Tisztelettel tekintett föl a felhőkre. Nagyszüleiről gondoskodott. Hisz rendszeresen vett és vitt a kóbor és gazdátlan vagy épp menhelyi kutyáknak, macskáknak, papagájoknak, széncinrgéknek ételt-nem Máriát, helyette ételt. A tárgyakat sem bántja, soha. Kopog a szekrényajtón mielőtt kinyitja. Nem vágja földhöz a kulcsot, ha elsőre nem nyitja ki neki és előtte a kaput. Gondosan megfürdeti ruháit. No és a táplálkozása?