A fény olyan tűz, amely nem éget, csak megvilágítja amit elhamvaszt…
Most nem fáj a gondolkodás, megragadható az idő, hisz elém rakja gazdag terhét, minden, amiben csak létezni tud, hirtelen elérhetô lesz. Az az idő, amit nekem ad ajándékul, s mögötte nem marad semmi más, csak a kék ég. Minden ami szól, nem értem van, nem az enyém, de részese vagyok. Akár rád is gondolhatok, de minek: mindenben jelen vagy, ami csak körülvesz. S nemcsak körülvesz, rám omlik a langyos széllel: egy korty félédes tokay asszúm vagy. Ahogy fogyasztalak, úgy gyarapszom, édes világ...
Persze, most is az új világrendet hírdetik, magyarázzák, kényszerítik az emberre szinte már ősidők óta, a romjain túlért világból egy ledér virág nyílik... azért ledér, mert másképp nem kívánnám meg selymes szirmait, csak színe igézne... de ki tudná megérinteni ebből a humuszból nyíló virágot? A rapszódia igazán csak aukusztikus térben élhet...
Ne mind félj, hogy ellopom a lelked: ami csillagközi térben él, a központi Napból kénytelen táplálkozni... s a kozmikus a teremtès alfája és omegája, ahogy a parányi emberben célhoz ér.
Az Egy csak kettőként ölthet alakot, nem ismerheted az őscsendet zene nélkül: igazából csak azt láthatod, ami alaktalan, s azért jelenik meg, hogy megismerd alkotó formádat...
Az űr is önmaga szeretne maradni, de hogy létezhessen, belőled táplálkozik...
Jártam valahol, mondtam: a hiányok összessége egy adott ponttól felülirja a veszteséget, egy szinten túl a gondolat már nem foszthat, az érzés került válsághelyzetbe... s a következő pillanat már más. Nem te vagy ugyan, de vele megtalálhatod önmagad. Lehet azért is mutatkozott meg...