Ifjabb_Tok: Kalandtúra (blog)
Megjelent:
Témakör: Kaland



Kalandtúra

Nem emlékszem már, hogy mikor és miért jelent meg, de egyszer csak ott volt. Szerintem minden előzmény nélkül, bár voltak akik váltig állították, hogy okkal történt a dolog. Valaki szerint a túlzásba vitt fizikai munka következtében született, – nem is tudom – mások úgy gondolták a korom miatt foglalta el a helyét, – persze nem a kéményben – de olyan is akadt, aki úgy gondolta, hogy a titokzatos stressz áll minden mögött. Szerintem külön-külön egyikőjüknek sem volt igaza, de végül is nem mindegy? Ott volt és kész. Egy púp a köldököm fölött. Családom mikor észrevette, döbbenten tette fel nekem a kérdést.
- Apa, mi az ott a hasadon? - eleinte próbáltam bagatellizálni a dolgot, aztán viccesre vettem.
- Á, csak egy alien, semmi extra, pár nap múlva kibújik és kész!
De nem hagyták annyiban! Végül beástuk magunkat saját lövészárkainkba. Bevetettek ellenem minden létező fegyvert, hogy rávegyenek arra, mutassam meg az én kis „idegenemet” orvosnak is. Makacs voltam, sokáig nem mentem sehová. Még mit nem, gondoltam magamban, hiszen Ő az enyém, a végén még elveszik tőlem! Teltek a hetek, de nem adták fel. Kérleltek, könyörögtek, fenyegettek, zsaroltak, aztán bevetették a végső totális fegyvert, amivel szemben tehetetlennek bizonyultam, és megadtam magam. Nem szólnak hozzám, mondták, ha nem csinálok valamit. Nagyon-nagyon nem szeretek orvoshoz menni - erről nem ők tehetnek – így sokáig viaskodtunk egymással, de végül feladtam a harcot. Vesztettem.
- Na jó, elmegyek, csak hagyjatok már végre békén! – hoztam meg egy nap a döntést és ezzel – igaz akkor még nem tudtam róla - kezdetét vette életem egyik legnagyobb kalandja.
Úgy döntöttem, ha már bele kell vágnom ebbe a tortúrába, megpróbálom a jó oldaláról nézni a dolgokat és hagyom, hagy sodorjanak az események magukkal, minden külső segítség igénybevétele nélkül. Végül, a protekcióval együtt a paraszolvenciát is kizártam, ha már lúd, gondoltam, hagy legyen jó kövér. Elvégre a kaland az kaland, úgy ér valamit, ha tiszta lapokkal játsszák.
Egy január végi napon elmentem hát az orvosomhoz. Rövid várakozás után már ott is álltam előtte, és Ő érdeklődve tette fel a kérdést.
- Mi a baj Imre?
Erre persze makogtam sután valamit az én kis idegenemről, majd felszólítására felhúztam a pólómat és megmutattam neki. A hatás nem maradt el. Nézegette, hümmögött kicsit, majd mosolyogva kijelentette.
- Ez bizony egy sérv. Ezzel menni kell szakrendelésre, írok is beutalót Mezőcsátra. Tessék komolyan venni, ezt meg kell majd műteni!
Hazamentem, de nem volt mit tenni, ha már egyszer benne voltam a rendszerben, vitt tovább annak tehetetlensége. Azért még adtam magamnak pár nap haladékot, de végül csak bejelentkeztem Mezőcsátra, ahová február közepére kaptam időpontot. Tervezgettem, hogy s mint lesz, ha odamegyek, mit fogok mondani, meddig kell majd várni, de semmi sem úgy történt, ahogyan elterveztem. A megadott időben megjelentem felkészülve minden eshetőségre, és vártam, hogy majd sorra kerülök. Ketten voltak még rajtam kívül. Csodálkoztam is, mert korábban Mezőkövesden nem ehhez voltam szokva, ott mindig tömegek várakoztak mindenhol. Rövid idő múlva szólítottak is. Na, itt egy férfi orvos vett kezelésbe egy percre. Kicsit megnyomkodta, megnézegette a kicsikémet, s már diktálta is pattogó rövid mondatokkal az asszisztensének.
- Ötven éves férfi beteg. Sérv gyanúval jelentkezett a mai napon ellátásra. Diagnózis: Női ököl méretű hasi sérv, köldök fölött. Javaslat: Miskolc Megyei Kórház Sebészeti Szakrendelésen való megjelenés - és mire észbe kaptam már kint is voltam a folyosón, kezemben a papírokkal.
Na ez jó gyors volt és ennek igen örültem, mire hazaértem már nem is tűnt olyan borzalmasnak semmi sem. Fog ez menni, fog ez menni! Veregettem meg a vállamat, nincs itt semmi baj. Így aztán márciusban is felkerekedtem és megjelentem Miskolcon azon a bizonyos szakrendelésen. Kicsit nehezen találtam rá, mert ideiglenesen egy alagsorban volt elhelyezve, de már fél nyolc előtt ott voltam. Az elsők között adtam be a papírjaimat, majd kerestem egy helyet és elégedetten hátradőltem. Ismét a „fog ez menni” érzése járt át! Mosolyogtam befelé, délre simán otthon leszek. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Elővettem a könyvemet, amit magammal vittem és olvasni kezdtem.
Jöttek mentek a fehérköpenyek és lassan megtelt a folyosó. Az emberek sorra adogatták be a papírjaikat, mindenki várakozott, miközben egyre csak gyűltünk. Nyolc óra után megérkeztek az orvosok is és megkezdődött a rendelés. Telt az idő, közben átadtam a helyem egy idős néninek, neki nagyobb szüksége volt rá, ahogyan elnéztem. Olvasgattam a kiírásokat és vártam türelmesen. Aztán állva olvastam tovább, és csak olvastam és olvastam rendületlenül. Néha mikor egy-egy sorstársam bement a titkokat rejtő ajtók egyike mögé, rálestem az órámra, hogyan is áll az a bizonyos idő. Az meg csak haladt rendületlenül. Kilenc óra, tíz óra, tizenegy óra, tizenkét óra és én még mindig vártam türelmesen. Lassan fogytunk és akikkel reggel együtt adtam be a papírjaimat, már mind voltak az ajtón túl. Elmentek, csak én maradtam közülük. Délután egy óra körül az orvos elment ebédelni. Ezt kihasználva boldogan siettem én is az illemhelyre, ahol nagy megkönnyebbüléssel csapoltam le, az időközben összegyűlt, felforrt, megfáradt vizemet. Ezután magabiztosan álltam meg az ajtó mellett és vártam a rendelés újrakezdését. Most már én jövök döntöttem el magamban. Ismerjük a mondást. „Ember tervez, isten végez. ” Így jártam ezzel én is. Beteget hoztak kórházi ágyon és már jött is az orvos, mindenki tüsténkedett.
Időközben lett helyem nekem is, leültem hát újra. Olvastam türelmesen, mit tehettem volna. Sorra szólítottak be mellőlem mindenkit. Délután fél három körül aztán kiürült a folyosó és csak én maradtam ott. Na, mondom, most aztán már tuti én jövök. Vártam. Aztán kinyílt az ajtó és egy fehér köpenyes férfi sietett el, hátra sem nézve. Valahol nagy szükség van rá, de majd visszajön, hiszen én még itt ülök. Olyan nincs, hogy mindenkit beszólítottak már, csak engem nem. Fél négykor még mindig ott ültem, mikor végső elhatározásra jutottam. Haza megyek, majd eljövök máskor, mindenkinek lehet rossz napja. Az enyém ez, gondoltam és bekopogtam, hogy elkérjem a beadott papírjaimat, mert azokra szükségem lesz még máskor.
- Tessék! – jött kopogásomra a válasz és én minden mindegy alapon benyitottam, beléptem a szobába és bezártam magam mögött az ajtót.
Odabent körmeit reszelgetve ült az-az asszisztens, aki reggel beszedte a beutalómat. Láttam őt napközben is jönni-menni, kezeit a köpenye zsebébe csúsztatva, amint lassú méltóságteljes lépésekkel többször is végigvonult a folyosón. Nagy ember, gondoltam magamban, oly meggyőző fensőbbség sugárzott róla, de megint tévedtem.
- Kezeit csókolom, elnézést a zavarásért, de szeretném visszakérni a reggel fél nyolckor beadott papírjaimat. Most már haza mennék, ha lehet. Nem akarok zavarni, majd visszajövök máskor – mondtam határozottan, egy szuszra.
Szép látvány volt mondhatom. Megállt kezében a körömreszelő, és még a száját is eltátotta egy pillanatra, majd lassan ocsúdva így szólt.
- Maga ide vár? Beszedtük a papírjait? De már nincs itt doktor úr és én nem vagyok orvos. Ki van zárva nem mehet el! Megpróbálok keresni egy orvost. Kérem legyen még kicsit türelemmel, várjon odakint – hebegte és a számítógép elé ült, ahol az ott lévő papírok között kezdett el turkálni. Gondolom az enyémeket kereste, de nem vártam meg a végeredményt. Kimentem.
Legyen, egye meg a fene, ha már eddig kibírtam várhatok még pár percet. Nem sokat kellett. Öt perc sem telt el és egy szimpatikus külsejű középkorú férfi sietett végig a folyosón. Bement azon a bizonyos ajtón, ahonnan szinte rögtön kiszólt a körmös hölgy.
- Doktor Doktor vagyok – mutatkozott be az előbbi férfi – mi a panasza? – kérdezte, miközben az időközben valahonnan előkerült beutalómat futotta át. Így esett, hogy bemutattam neki is hűséges társamat. Ő pedig igen alapos vizsgálatnak vetett alá, miután felfeküdtem a vizsgáló ágyra. Mikor végzett, diktálni kezdett alkalmi asszisztensének, akit menet közben, több alkalommal is kedvesen kijavított, mert nem megfelelő helyesírással írt le bizonyos latin szavakat. Elmondta nekem, hogy bizony a hasfal elgyengülése, elkerülhetetlen sebészeti beavatkozást von maga után. Nagyon szimpatikus volt, ahogyan végezte a dolgát, magabiztosan, határozottan, de ugyanakkor derűt sugározva, ezért hirtelen elhatározástól vezérelve, ott helyben megkérdeztem tőle, hogy elvállalja-e a kilátásba helyezett műtétet.
Igent mondott, bár közölte, olyan nagy a leterheltség, hogy leghamarabb október elején kerülhet erre sor. Boldogan mondtam igent, hiszen az olyan messze volt még és ez engem megnyugtatott. Kaptam tőle még pár beutalót augusztus elsejére, röntgenre és ultrahangra, és kérte, akkor újra jelenjek meg az eredményekkel a rendelésen. Ezután elköszöntem mindkettőjüktől és végre tényleg haza indultam.
Dolgos hétköznapok következtek. Munka, munka és munka, kevés pihenéssel, de így volt ez jó. Eleinte keveset foglalkoztam kicsi társammal, aki szemmel láthatóan békésen pihent a helyén és maradt akkora, amilyennek megismertem. Idővel aztán egészen bensőséges lett a viszonyunk. Gyakran kaptam magam azon, ahogyan nyitott tenyérrel simogatom, miközben amolyan kedves barátként gondolok rá. Elmúlt az április, május, június és a július is és elérkezett végre augusztus elseje.
Tanulva a márciusi esetből, teljesen felszerelkezve vágtam bele a napba. Vittem magammal okostelefont, tabletet, könyvet, három napi hidegélelmet, bankkártyát, de még a feleségemet Ágit is. Biztosra mentem! Felkészültem mindenre, gondoltam magamban, de az egészségügy újabb meglepetést tartogatott számomra.
A fél nyolckor kezdődő vizsgálatokra a recepción leadtam a beutalókat és letelepedtem Ági mellé. Gondoltam olvasással kezdem a napot és elő is vettem a könyvet, de nem volt időm kinyitni, már szólítottak is röntgenre. Pikk-pakk, már meg is volt és újra a folyosón találtam magam. Nem baj, lesz ez még így se, és újra olvasásba kezdtem. Két oldalt, ha olvastam és megint hallottam a nevem. Ezúttal ultrahangra szólítottak. Így esett, hogy kilenc órakor már a sebészeti szakrendelő előtt ücsörögtünk. Gondoltam ez már biztosan hosszadalmas lesz. Főleg mikor megláttam ugyanazt az asszisztens hölgyet a folyosón vonulni, akihez márciusban már volt szerencsém. De megint tévedtem. Még egy óra sem telt el és engem szólított a jól ismert latin nyelvtudósunk.
Odabent szigorú doktor bácsi tanulmányozta át a leleteimet és diktálta konklúzióját az asszisztensnek. Szegénynek megint nem mentek a latin szavak, újra betűzni kellett neki őket. Ajaj, baj lesz gondoltam, mert ez nem nagyon tetszett az orvosnak. Közölte is velem, hogy leghamarabb jövő év augusztusára tud műtétre előjegyezni. Na, gondoltam, egy életem, egy halálom, már csak szólok neki, hogy nem kell engem megműtenie, van nekem saját orvosom. Mikor ezt tudomására hoztam szép csendesen, megdöbbent.
- De fiatalember, maga nincs benne a rendszerbe, nem jegyezték elő – közölte igen határozottan.
- Valami félreértés van, mert biztosan ott kell lennem, október elejére előjegyezve – mondtam és bedobtam végső érvként a műtétet vállaló orvos nevét is. Erre Ő, az asszisztens felé fordulva kérte tőle, hogy telefonon hívjon fel valami előjegyző könyvet tároló helyet. Szegény latintudósunkról sajnos ekkor kiderült, hogy telefonálni sem tud, így a doki végül saját maga vette kezébe az irányítással együtt a telefon kagylóját is. Nagy megkönnyebbülésemre kiderült, nekem van igazam. A műtéti napom október hatodik napjára valóban ki van tűzve és az is be van vezetve, hogy ötödikén kell befeküdnöm a sebészetre. Mikor mindent tisztáztunk, kaptam még két beutalót szeptemberre. Egyet vérvételre, egyet pedig az altatóorvoshoz. Udvariasan elköszöntem, megköszönve kedvességüket, aztán illa berek, nádak erek, és már ott sem voltunk. Az órámra nézve megdöbbenve láttam, mennyi mindennel végeztem három óra alatt. Igazi sikertörténetként éltem meg a márciusi események után.
A vérvételig hátralévő idő gyorsan elrepült és én újra útnak indultam, bízva abban, hogy ezúttal is gyorsan túl leszek a dolgokon. Reggel fél hétkor, étlen szomjan álltam be a labor előtt akkor már hosszasan kígyózó sorba. Voltak előttem, vagy ötvenen és mire hét óra lett mögöttem is álltak kb. ugyanannyian. Na, ebbe beledöglök gondoltam, itt a vég. Aztán hét órakor kinyílt a nagy kétszárnyú ajtó, és a sor megindult előre. Fél nyolckor túl voltam mindenen. Mikor kijöttem a laborból azon elmélkedtem, hogy ez igen, igazi nyugati szervezésben volt részem. Először egy recepciós pultnál rendezték a papírokat. Volt belőlük vagy hat. Azután másik helyiségbe mentünk, ahol szintén vagy hat helyen vették egyszerre, profi módon a mintákat. Döbbenetesen gyors és hatékony volt a rendszer. Na, mondtam magamban, irány az aneszteziológia, majd ott megtudom mi a magyarok istene. De megint csalatkoznom kellett! Még nyolc óra sem volt már ott ültem az ajtó előtt. Előttem egy hölgy várakozott, egyébként üres volt a váró és mire felfogtam gyakorlatilag ezen is túl voltam. Készült egy gyors EKG, válaszoltam néhány kérdésre, elolvastam, kitöltöttem, aláírtam néhány iratot és nyolc óra tíz perckor már úton is voltam hazafelé.
Aztán felvirradt a nagy nap. Október 5-ét írtak a kalendáriumok és én kezemben egy táskával, benne a szükséges kórházi felszereléssel, ott álltam a betegfelvételnél, halálra váltan. Onnan már nem volt visszaút. Beadtam a papírjaimat és már időm sem volt meglepődni a gépezet sebességén, hatékonyságán. Két órán belül pizsamában feküdtem a kórházi ágyamon, egy szépen felújított kórházi részleg egyik, négy ágyas kórtermében. Csend volt, de a látvány kissé idegesítőnek tűnt, főleg első látásra. Velem szemben két beteg feküdt, talpig becsövezve, mellettem egy szintén műtétre várakozó olvasott könyvébe temetkezve. Elővettem, hát én is a könyvet, amit hoztam, és elmerültem a képzelet világában, ahová a valóság nem követhetett.
Tizenegy óra körül jött egy nővér, aki elmondta a további menetrendet. Estig még ehetünk, de semmi komolyat. Utána lehetőleg kerüljük majd az italfogyasztást is, de reggel öt óra után, már tényleg ne igyunk, csak annyit, amennyi folyadékkal bevesszük a műtét előtti nyugtatót. Megkaptuk a sorrendet is, először a szomszédomat, majd utána engem műtenek. Aznap már nem sok minden történt. Néha jött egy-egy nővér, ellátták a két már műtéten átesettet, és este kilencre minden elcsendesedett. Talán az altató, talán a környezet miatt, végül én is mély, álmatlan álomba süllyedtem.
- Jó reggelt mindenkinek! Hogy aludtunk, hogy aludtunk? – hangzott reggel fél öt körül a bűvös mondat, amivel útjára indult a nagy nap.
Fehér köpenyes nővér sürgölődött a szobában a két műtött sorstársam mellett, igazította párnájukat, ellenőrizte gyógyszereiket. Aztán mindannyiunknak megmérte a lázát és újra figyelmeztetett bennünket a műtét előtti szabályok betartására, majd elviharzott, ahogyan érkezett. Lassan peregtek a percek és az órák. Csendesek voltunk. Néhány udvarias mondatot kivéve, alig szóltunk egymáshoz, mindannyian gondolatainkba merülve szunyókáltuk át a kora reggel maradékát. Fél nyolckor műtősfiúk érkeztek, akik aztán a szomszédomat ágyastól, pizsamástól kitolták a szobából. Nem akartam a műtétre gondolni, nem akartam tudni mi vár rám, ezért újra a könyvembe temetkeztem, vártam a magam idejét.
Kilenc óra után néhány perccel nyílt az ajtó és két, ezúttal másik műtősfiú jött be a kórterembe. A nevemet hallottam, kérdezték az vagyok-e, mire bátortalan igennel válaszoltam. Miután megnyugtatóan tisztázták személyazonosságomat, kérték maradjak az ágyon s már siettek is velem hosszú perceken keresztül a folyosók, liftek labirintusában.
Lámpabúra, lámpabúra, lámpabúra….. suhantak előttem a mennyezetre szerelt világító testek, kijelölve utamat. Útközben beszélgetésbe elegyedtünk és én megosztottam velük félelmemet. Ott motoszkált bennem, hogy október 6-a van, az Aradi vértanúk napja és én nem szerettem volna „vértanúja” lenni a műtőasztalnak ezen a napon. Valamiért attól tartottam, hogy nem fogok felébredni az altatásból. Igaz idegeskedés nem párosult a gondolathoz, az csak úgy jelen volt a tudatomban, de nem lehetett száműzni az istennek sem. Nyugtattak, bátorítottak, de nem ért semmit, egészen addig a pillanatig, míg meg nem tudtam, hogy az ágyamat egy igazi afganisztáni veterán tolja. Ekkor hirtelen minden nyugtalanságom és félelmem elillant egy pillanat alatt.
Éppen ideje volt, megérkeztünk a műtő előtere előtti folyosóra. Egyenlőre nem tolnak, be, várni kell, mondták. Vártam hát, fekve az ágyamban. Onnan néztem aztán szerteszét, hallgatva az üres folyosó csendjét. Furcsa volt a látvány. Szorosan a falak mellé tolva legalább hat-nyolc üres kórházi ágy sorakozott. Bérlőik valószínűleg valamelyik műtőben feküdtek, a nemlét furcsa fázisába süllyedve. Ez vár rám is gondoltam, miközben hirtelen felgyorsultak körülöttem az események. Betoltak a műtő előterébe, ahol furcsa, egészen magas ágyak sorakoztak lepedőkkel letakarva. Kérték vegyem le a pizsamámat és feküdjek rá az egyikre, a holmimat meg tegyem nyugodtan a párnám alá. Megtettem és immár, ahogyan a világra jöttem, anyaszült meztelenül feküdtem az acélszürke színű falak és hideg fényű lámpák alatt, lepedővel letakarva a műtőasztalon.
Két perc, vagy egy örökkévalóság telt el és mozgásba lendült alattam az ágy. Nem láttam ki tol, de nyílt egy nagy ajtó és máris a műtő közepére, a világító lámpák alá toltak. Finom és puha női ujjak tapadtak az arcomra és kérték, tegyem ki mind a két kezem oldalra. Megtettem és valakik azonnal megfogták, leszíjazták mindkettőt, miközben az ujjakhoz tartozó hang hozzám kezdett el beszélni.
- Vegyen mély levegőket ebből a maszkból, oxigén van benne – mondta, majd kis idő múlva kicserélte a maszkot egy másikra és így folytatta – ebben altatógáz van, el fog aludni. Vegyen nagy levegőt ismét.
Miközben egyik mély levegőt vettem a másik után, az járt a fejemben, hogy ez a lágy női kéz az arcomon olyan, mint gyermekkoromban az édesanyámé volt, melengető és biztonságot adó……………
Kiüresedett fejjel ébredtem, de csak rövid időre. Minden fehér volt, talán a kórházi szobában vagyok? Gondoltam, de a gondolattól újra álomtalan álomba zuhantam. Így váltogatták egymást az ébrenlét és az alámerülés ciklusai. Végül, ahogyan egyre tovább tartottak tiszta pillanataim, visszatértem az „élők” világába. Valóban a szobában voltam, a fejem alatti párna alatt ott volt a pizsamám is. Az ágyam mellett infúziós állványról tele zacskó csüngött, amiből fontos folyadék csepegett végtelen lassúsággal egy vékony csövön keresztül, a kézfejemben elhelyezett branülön át, a véráramomba. Néha érzékeltem, amint egy-egy ápolónő ellenőrzi, hogy a szobában minden rendben van-e, halkan suhanva ki-be a kórterembe. Aztán egyszer, erőt gyűjtve a szavakhoz, megszólítottam egyiküket.
- Hány óra van nővér?
- Fél három van, csak pihenjen nyugodtan, nagyon sokáig volt a műtőben. Egy óra után hozták vissza. Segíthetek valamiben?
- Köszönöm, ha megtenné a telefonomat ideadná a szekrényemből?
Megtette, majd rám mosolygott és már ott sem volt. Ekkor kezdtem gondolkozni azon, amit mondott. Sokáig a műtőben? Hiszen csak egy egyszerű sérvem volt? Megfogtam a takarót és kíváncsian lestem be alá, fejemet megemelve. Egy biztos, nem azt láttam, amire számítottam. Az egész hasamat egy hatalmas kötés borította, északtól délig, kelettől nyugatig. Ebbe a kevés mozgásba aztán annyira belefáradtam, hogy gondolkozni sem voltam képes a látottakon, álomba zuhantam újra.
Telefoncsörgésre ébredtem. Valakinek csörög, gondoltam. Végül rájöttem, hogy az enyém az. Felvettem, majd lassan kínlódva emeltem a fülemhez. Egy magánszám volt. Halkan rebegtem bele.
- Tessék.
- Szia apa, én vagyok! Hogy vagy? – Hadarta egy szuszra aggódó hangon a feleségem.
- Jól vagyok, nincs semmi gond!
- Megyünk hozzád, jó?
- Rendben, gyertek, de most leteszem, elfáradtam – köszöntem el tőle és mire a telefont letettem, már megint aludtam. Így teltek a percek. Hol ébren, szerintem nyugtatótól kábán, hol lebegő nyugalomban valahol a fátyol mögött. Aztán valamikor megérkeztek a látogatóim is. Ági, Ildi és Lajos. Nyugtalan arccal lesték állapotomat, de én tréfálkozva csitítottam el az aggodalmukat. Kis idő elteltével kértem, menjenek, mert nagyon elfáradtam és aludni szeretnék. Szerintem még a szobából sem értek ki és én már megint nem tudtam, hol vagyok.
Most pedig szeretném felrúgni a megszokott időrendet, mert az innentől kezdve, teljesen elveszíti jelentőségét. Sokan gondolják úgy, hogy egy kórházban nem történik semmi és szörnyen unalmas hely lehet. Ez nem igaz, igenis sok mindent megfigyelhetünk, megtapasztalhatunk ott tartózkodásunk alatt. Ezeket a dolgokat szeretném most csokorba szedni, mert így kapnak majd értelmet, így lesznek átláthatóak. Kezdjük talán az ágyak és szobák fogságába esettek számára a legfontosabbal, a nővérekkel.
Nővérek. Nem is tudom, hol kezdjem. Van közöttük kicsi, testes, tenyeres-talpas, filigrán, fiatal, idős, szép és csúnya, hangos és halk, szigorú és engedékeny, hogy csak pár külső és belső tulajdonságukat említsem meg. Egy dologban viszont mind egyformák, legalábbis azok, akikkel én találkoztam: emberek. Határozott, de türelmes, családjukért ugyanúgy aggódó, önzetlenül segítőkész, munkájukat hivatásként űző nagybetűs emberek. Pár dolgot elmesélek most róluk, olyanokat, amiket megéltem. Velük, közösen.
Műtét után két dolog van, ami kardinális kérdés egy ágyban fekvő betegnek. Már elnézést, de ez van. A pisi, meg a kaki. Így voltam ezzel én is. Ébredés után a nappalos nővérek több alkalommal megfordultak nálam és egyszer sem mulasztották el megkérdezni.
- Nem kell pisilni? Ha kell, szóljon, hozok egy kacsát! – és mire észrevettem, már a takaróm alatt várta a sorsát, műanyagból készült zöld barátom. Várta és csak várta, de hiába várta. Kérdezgették is gyakran.
- Nem tud pisilni? Muszáj lesz, ha nem megy meg kell katéterezni! - ingerem az volt ugyan, de fekve sehogyan sem akart menni ez az egyszerű dolog.
Így érkeztünk el olyan este kilenc órához. Jött az éjszakás nővér, hogy kiossza a gyógyszereket, megmérje kinek-kinek a rumoshordójában összegyűlt nedűt és jóéjszakát kívánjon annak, aki tud aludni. Jaj, a rumoshordó! Tudják-e mi az? Egy olyan mérőedény, ami a seb közelében csatlakozik a műtéti területhez, egy hosszú vékony csövön keresztül és lecsapolja onnan a rumszínű, romlott testnedveket. Nekem kettő is volt, míg a kórházban voltam, és mint a hűséges bernáthegyi kutyák, elkísértek bárhová is mentem. Egy régi reklámra gondolva, amikor a kutyus nyakában kisméretű rumoshordót visz a bajbajutottnak, született meg bennem a nevük. Ezért hívtam őket rumoshordónak. De nagyon elkalandoztam, térjünk vissza az éjszakás nővérhez. Ő is azzal kezdte, amivel aznap már nagyon sokan!
- Van-e pisi? Tessék pisilni! – ezúttal nem, nem csak dörmögtem egy csendes, még nincset, hanem válaszoltam is. Határozattan. Untam már ezt a dolgot és igazából már tényleg nagyon kellett volna pisilnem, de fekve nem ment, hiába próbáltam többször is.
- Nincs nővér és nem is lesz, mert fekve nem megy. Itt az ideje, hogy megkatéterezzen, úgysem fog menni.
Vártam a reakcióját és reméltem megkönyörül rajtam. Fiatal, nem túl vékony nővér volt, erő sugárzott belőle. Odajött az ágyam mellé és hosszasan szemügyre vett. Felmért, mint zsoké a lovát, mérlegelte az állapotomat, aztán így szólt.
- Nem adjuk azt a katétert olyan egyszerűen. Tudja mit? Kijön velem pisilni? – tette fel a mentő kérdést és én anélkül, hogy bármit is végig gondoltam volna, boldogan igent mondtam.
Persze, hiszen fogalmam sem volt róla, milyen fizikai kondíciókkal rendelkezem éppen. Az meg, hogy anyaszült meztelen vagyok, egy pillanatra sem zavart, minden gondolatom a pisilés körül forgott. Szóval belevágtunk. Felhajtotta a takarómat, átnyalábolt két kézzel és segített felülni. Eddig rendben volt a dolog. Aztán óvatosan felálltam, miközben teljes testemmel rátámaszkodtam. Ő jobbról támogatott én meg balról fogtam a rumoshordókat, erőt merítve mindkét oldalból. Egy lépés, két lépés, három lépés…. Lassan haladtunk, pedig a mosdó, ott volt a szobában, onnan nyílt. Aztán a gyengeség mellett a fájdalom is jelezni kezdte, hogy még élek. Valaki folyamatosan megmártotta kését a hasamban. Egyre jobban támaszkodtam rá és ő egyre erősebben tartott, beszélt hozzám erőt öntött belém. Végül ott álltunk a fajansz kagyló előtt, ahol így szólt.
- Na megjöttünk és most szépen ráül mint a csajok, nincs semmiféle állva pisilés. Segítek – és én boldogan engedelmeskedtem neki. Elég az hozzá, hogy semmit sem kellett várni, a nyolc méteres „teljesítménytúra” megtette a hatását, nagy megkönnyebbülésemre. Visszafelé sokkal jobban ment, és viccelődni is tudtam már vele mezítelenségemen. Az ágyhoz érve óvatosan lefektetett, betakart és annyit mondott.
- Büszke lehet magára! Ügyes volt, de most már aludjon. – és én szófogadó gyerekként már aludtam is. Egészen hajnali kettőig. Arra ébredtem, hogy nagyon kell pisilnem. Végül úgy döntöttem, ha egyszer sikerült, sikerülni fog másodszor is, de ezúttal egyedül. Az ágy végéhez rögzített felhúzóval ülő helyzetbe tornáztam magam, majd lassan, nagyon lassan felálltam. Fémes íz töltötte meg a számat és a testemet is egyfajta fémes érzés járta át. Olyan volt ez, mint a szédülés, de mégsem az volt. Ennél jobban nem tudom ezt leírni. Elég az hozzá, hogy vagy öt perc alatt sikerült megjárnom az illemhelyet és utána kimerülten dőltem vissza az ágyamba. De ezzel még nem volt vége. Vicces, de öt óra után, hála a műtét utáni három infúziónak, megint mennem kellett a királyi helyre, ezúttal is gyalog.
Hat óra körül aztán megérkeztek a nappalos nővérkék, akik rögtön azzal kezdték, hogy volt-e pisi az éjszaka és én büszkén mondtam, hogy igen. Na, akkor fel tud-e állni, mert ki kellene menni mosakodni, folytatták tovább. Igen, mondtam és közben arra gondoltam, ha tudnátok, hogy én már háromszor is ügyes voltam, el sem hinnétek. Az éjszakás nővért utána nem láttam többet. Kérdeztem felőle és mondták, hogy szabadságra ment. Így később mikor már jobban voltam, nem tudtam neki megköszönni, azt, amit értem tett azon az estén. Sokat jelentett nekem a segítsége. Minden külsőség ellenére visszaadta az önbecsülésemet és az emberi méltóságomat. Furcsa dolgokat produkál az élet. Mindig jó szívvel fogok visszagondolni rá.
Aztán ott volt egy másik nővér. Ő csak nappal jött. Énekelt mindig, miközben szobáról szobára járva kötözte, mosolyogva, derűt sugározva az összeszabdalt szöveteket. Szívesen beszélgetett bárkivel, aki megszólította, családról, életről, halálról. Hitet és reményt adott azoknak is, akik nagyon betegek voltak. Jókedve sokáig ott maradt a kórtermekben, miután távozott, még akkor is.
Sokan voltak még rajtuk kívül. A kora reggeli lázat mérő, az ágyneműt igazító, a nedves homlokokat törlő, az itató, a kacsákat gyűjtő, a gyógyszereket osztó, az injekciókat beadó, az ételeket hozó. Erről jut eszembe a kórházi étel. Elmesélek ezzel kapcsolatban is egy rövid esetet.
Talán harmadik nap lehetett, mikor az egyik szobatársam ebédet kapott. Egy idős, paraszt bácsi volt, aki sok mindent ehetett már életében. Szóval mikor megérkezett az ebéd, felemelte a második fogás fedelét, majd hosszan nézte a látványt. Kanalát bizonytalanul mártotta bele az ételbe és keveset a szájába vett belőle. Ízlelgette, miközben homloka ráncba szaladt. Végül lenyelte a falatot, a kanalat meg letette a tányér mellé és visszafeküdt az ágyába. Nem beszélt semmit, csendes fajta volt. Láttam végig mindent, vele szemben feküdtem és nekem akkor még nem nagyon járt étel, letudtam az ebédet egy kis pépes zsemlével. Kíváncsi lettem mi lesz ennek a vége, így figyelni kezdtem. Nemsokára megérkezett két nővér, akiket komótosan megszólított az öreg.
- Drága nővérkéim! Segítenének nekem? Megmondanák mi volt a második fogás ebédre? Tudják sok mindent ettem már életemben, de olyat, aminek semmilyen íze sincs, még soha. Ráadásul ránézésre sem derül ki, miből készült – mondta el mondandóját szép csendesen. Nem veszekedett, nem kiabált. Egyszerűen csak kíváncsi volt.
A két nővér engedve a kérésnek, maga is szemrevételezte, sőt meg is kóstolta azt a bizonyos fogást, de hiába tanakodtak, nem jutottak semmire. Sohasem derült ki, mi is volt aznap azon a bizonyos tányéron. Mielőtt azért mindenki felhördülne az eseten, szeretném megjegyezni, hogy egyébként nem volt olyan rossz a kórházi koszt. Változatos volt és pont elég mindenkinek. Ráadásul szinte minden betegé más és más volt. Ha jól sejtem nem véletlenül kapta mindenki azt, amit kapott. A mennyiség és az ételek összeállítása nagyban függött attól, kit mire és mikor műtöttek. Vagyis igyekeztek ideálisan összeállítani a menüt. Hogyan is nézett volna ki, ha mondjuk egy friss gyomorműtött, sült húst kap enni?
A nővéreken kívül a kórházakban nagy számban megfordulók másik csoportja, a látogatók serege. Ahogyan a betegek, úgy ők is nagyban eltérnek egymástól. Vannak a csendesen aggódók, akik sokszor könnyes szemmel ülnek az ágyak szélén és végtelen gyengédséggel fogják az ágyban fekvők kezét. Róluk sokszor olvasható le az együtt töltött évtizedek szerelme, az imádva szeretett nagyszülő utáni aggodalom, vagy a szoros rokoni kötelék eltéphetetlennek hitt szálaiba való makacs kapaszkodás. Aztán ott vannak a hangosak, akik nagy hangon beszélve robognak keresztül a folyosón, egymással beszélgetve, még a kórteremben is alig fogva vissza a hangjukat. Hangosan trécselve adnak hírül mindent a világnak, ami számukra fontos, a meglátogatott beteg meg csak hallgatja őket megsemmisülve. Ki ne hagyjam a sorból a nagyon fontosakat, akik végig, míg a kórteremben tartózkodnak, önnön fontosságuk burkában osztják utasításaikat, tanácsaikat mobiltelefonjukon keresztül, valahová a nagyvilágba. Egyes betegek ágya és éjjeli szekrénye úgy néz ki a látogatási idő után, mint egy szupermarket raktára. Látogatóiknak csak az a fontos, hogy megmutassák a világnak, ők bezzeg ott jártak és vittek is mindent bőségesen, nehogy aztán megszólja valaki őket, hogy nem vittek semmit sem. Így aztán garmadában álló gyümölcskupacokat, kekszeket, a beteg számára ihatatlan innivalókat hagynak maguk után literszámra.
A látogatókkal kapcsolatos legfontosabb és legemlékezetesebb emlékem a szomszéd ágyon fekvő idős férfival esett meg. Nagyon beteg volt szegény, a műtét után négy napig csak aludt és aludt. Ennek ellenére felesége és lánya minden nap ott ült az ágya szélén és szerető gondoskodással vették körbe. Hétvégén aztán jött hozzá az egész nagy család. Csendesen állták körbe az ágyát, figyelve, lesve minden szavára. Két kamaszkorú, olyan 16 éves forma lány is volt közöttük. Döbbenetes volt látni őket. A két lány, az ágy végében állt, egymást szorosan átölelve, miközben könnyek peregtek a szemükből. Nem szóltak semmit, de a testük elárulta rémületüket, az aggódást, a szeretet nagypapa iránt.
Volt néhány emlékezetes percem a betegekkel kapcsolatban is. Mint írtam négyen voltunk a szobában, többnyire csendes, nyugodt emberek. Aztán az egyikük hazament és megérkezett helyette Károly bácsi, aki igazi színt vitt napjainkba. Magas, szikár, ősz hajú úr volt, nyolcvanegy éves és szinte teljesen süket az eszemadta. Mikor bejött, mindenkihez odament és udvariasan köszönt, ahogyan az illik.
- Jó napot kívánok! Felhőházy Károly vagyok, örülök, hogy megismerhetem! – és miközben jobb kézzel kezet fogtunk, ballal egy saját kezűleg készített, kisméretű papírtáblát tartott maga elé, amin ez a felirat volt olvasható. „Sajnos nagyot hallok, kérem, beszéljen hozzám szemtől szembe. Két méteren belülről, tudok szájról olvasni! ”
Így érkezett meg közénk napjaink megváltoztatója. Nagyon nagy figura volt az öreg. Sohasem bánkódott, mindig mindenkire mosolygott, a nővérekkel pedig rendszeresen viccelődött. Az meg aztán végképp nem zavarta, ha nevetni látott minket, még akkor sem, ha kimaradt a beszélgetésekből. Gyakran lépett oda valamelyikünkhöz és kezdett bele életének történetébe, választékosan, ízesen formálva meg mondandóját. A gond ezzel csak az volt, hogy időnként elfelejtette mit is mondott egy órával azelőtt és már változtak is a dolgok a történeteiben, amik többnyire mindig ugyanazok voltak. Ezen mi igen jókat szórakoztunk, de ő mindig vette a lapot, kicsit bogaras volt, az biztos.
Volt például, egy igazi klasszikus kinézetű – retro Szokol – kisrádiója. Megkért rögtön első nap, tegyem már bele neki az elemet – ceruzaelemekről volt szó – és hangoljam be a Kossuth rádiót, mert meccset szeretne hallgatni, ha nem zavar minket. Áldásunkat adtuk rá, megbeszéltük, hagy hallgassa, nem lesz gond a hangerővel. Nem is volt! Károly bácsi tíz perc után eltekerte a hullámsávot, majd kiszedte az elemeket és szépen megkutyulva visszarakta azokat, majd tekergetve a sávváltót azt mondogatta fennhangon, magában.
- Nem értem, tudtam, hogy nem lesz jó, szerintem lemerült az elem. Majd szólok, hogy hozzanak másikat, így nem működik.
Hamar rájöttünk, hogy felesleges rendbe tenni neki. Egész nap képes volt bütykölni azt, pedig működött szegény rendesen. Hát ilyen volt Károly bácsi. Vele mindig lehetett jókat beszélgetni. Egyik alkalommal különleges dologra terelődött a beszélgetésünk. A nőkre. Mikor ennyi férfi van egy helyen, mindig szóba jönnek ők, csodálatunk tárgyai. Örök téma ilyenkor a szex. Persze tagadhatják a hölgyek, hogy ők ilyesmiről egymás között nem beszélnek, de tudom, megteszik ezt ők is, ugyanolyan szemérmetlenül, mint mi férfiak. Szóval, ahogyan beszélgettünk, elhatároztam próbára teszem az öreget és megkérdeztem tőle:
- Aztán van-e még az asszonnyal néha-néha, egy kis simi-sumi Károly bácsi?
Ő hosszasan nézett rám, a többiek feszült csendben hallgattak, aztán beszélni kezdett.
- Á gyerekek, hol van már az, aki annyi gyógyszert szed, mint én, annak már nincs kemény kolbásza, maximum szafaládéja – nevetett nagyot.
- Nem gond az – folytattam a csipkelődést – el kell menni orvoshoz. Ír az magának olyan gyógyszert, amit ha beszed, az asszony elmenekül otthonról.
- Nem hiányzik már az annak se! – nevetett velünk saját magán, úgy, hogy még a könnye is kicsordult, majd hirtelen elcsendesedett és így folytatta - Hanem, valamin sokat gondolkodtam a napokban. Tudjátok, ennyi év házasság alatt sokszor adódott volna lehetőségem más nőkkel egy kis etye-petyére, de sohasem tettem meg! Szerettem a feleségem, bár – itt hosszas szünet után folytatta csak – az utóbbi időben elgondolkoztam rajta, megérte-e?
Ez volt ő! A mi Károly bácsink. Remélem, sokáig szereli még rádióját, valahol a nagyvilágban, gyermekei és unokái örömére.
Lassan a végéhez közeledek a történetemnek, de egy dologról még nem írtam eddig. Az orvosokról. Talán szándékosan hagytam a végére a témát, nem tudom. Mindenesetre leírnám, amit róluk gondolok, velük kapcsolatban tapasztaltam kalandtúrám idején. Nos, lehet ebben is csalódást kell, okozzak egyeseknek, de én maximálisan elégedett voltam és vagyok mindegyikükkel.
Gondoljunk csak bele! Honnan származik az a tudás, amivel nap, mint nap szembe szállnak mindenféle betegséggel és vívják meg harcukat, sokszor csekély információból, vagy akár vert helyzetből is. El sem tudjuk képzelni ennek a mélységét. Valahol a vándorló ősemberek varázslóival, füvesembereivel kezdődött minden. Aztán hozzátette minden kor gyógyítója a maga morzsáit! Kuruzslók és kirurgusok, vajákosok és sarlatánok, felcserek és bábák, szanitécek, katonaorvosok, doktorok, gyógyítók sora évezredeken keresztül. Tudásuk az egyszerű ember szemében mindig is rejtélyes, titokzatos tudás volt és az még ma is. Ők pedig, akik orvoslásra adják a fejüket, lemerülnek ennek a tudásnak a mélyére és igyekeznek onnan rettenetes szorgalommal és akarattal minden morzsát elsajátítani. Olyan munka már ennek a tudásnak csak a megtanulása is, amire vajmi kevesen vállalkoznak közülünk és akkor a gyakorlatról még szót sem ejtettem.
Persze hibáznak néha ők is, hiszen emberből vannak és nem istenek, de igyekeznek mindig, minden körülmények között tudásuk legjavát adni! Hányan nem lennénk már, ha nem így lenne és hányan éltünk volna sokkal rövidebb életet nélkülük! Ezt sohase felejtsük el!
Az ember mindig keresi a csodát, a kifürkészhetetlent. Kutatja, pedig ott van az orra előtt. Szinte minden nap találkozik vele, mikor egy-egy menthetetlennek tűnő beteget, még hosszú élettel ajándékoznak meg az orvosok. Tudásuk önmagában is isteni csoda, olyan adomány, mely felbecsülhetetlen értéket képvisel az emberiség történetében.
Írásom végén köszönetet szeretnék mondani, minden egészségügyi dolgozónak, akik életüket mások ápolásának és gyógyításának szentelték! Hálásak vagyunk nekik, mi gyarló emberek! Ja, és köszönöm jól vagyok, hála nektek, önöknek!



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/159555