Kádár Kata balladája

Életérzés

Hívlak Téged, Kádár Kata,
gyere haza, bujdosásra.
Megújul az ős ballada,
igaz most is minden szava,
hitünket ármány uralja.

A régi rege azt kántálja,
asszony kell a házba,
de nem a falába.

Ki a tűzhely melegét adja,
ékes fényét vigyázza,
megőrzi ősök szellemét,
havas fenyvesek nehéz nyögését,
medvék elhaló üvöltését,
csordakutak vizének ízét.

Láncon lógaszkodik a lámpa,
árad belőle óvakodva
régi szellemek világa,
bátor, megperzselt bogarak halála.

Vigyázzál a diófádra,
házad fala mellett nőtt ki,
senki soha ki ne vágja,
hűen vár az unokákra.
Őrzöd magadban még,
messzi otthonod imáját,
boszorkányos varázslatát,
szerelmetes bájitalát,
pásztortüzek sziporkája
kihűlő, szürke hamvát.
Keresed ősi-új hazádban
régiek igazságát,
megkopott mai mását,
soha ne fújd el a lámpást.
Gondolataid őseid vigyázzák,
sziklákba vésik minden szavát,
gránitkövek kemény igazságát,
zúgó patakok rohanását,
lányaid hordják messzire
emlékeid világát.

Eltűnődöm most egy képen,
szépségét visszaidézem,
halványuló, messzi fényben.

Barna hajú kisleány
fürgén szalad a réten,
távolból integet,
mint elfeledett ismerős a szélben,
emberöltőnyi messzeségben.

Kezével integet feléd,
hívogat magával,
szalaglobogtató,
arcodba csapódó,
illatos hajával.

Meséket meséltet Ő
regélők szavával,
ábrándos szemeid
visszanéző vágyával.



Megjegyzés: Katalin napra, 2019. november 25.