Felhőkoszorú

Azt tudtad, hogy két évig teniszeztem? Még a szakiskolában. Borzasztóan játszottam, mégis arról álmodtam, hogy egyszer eljövök Wimbledonba. Ne érts félre, nem a bajnoki cím csábított. A nézőtér feltáratlan pezsgése hívott magához. Olyan volt nekem, mint a zárt üvegszekrény apáék hálószobájában.
Mindig úgy képzeltem, egy napos délelőtt érkezek majd, június végén. Most augusztus van. Késő este. A gyepen nem labdázik senki, a székeket biztosan birtokba vették a vadgalambok. És természetesen esik.
Derengő pirosban láthatom az apró városkát. A fehérre meszelt, anglikán kistemplom vörös színben ragyog. Csak nekem ég. Suttogva ér hozzám a magányos tűzoltó szirénája. Miattam oltanak.
Talán egy perc, és odaérek. Nem sietek sehová. Szívesen maradnék itt. Végignézni, hogy alszanak el a lángok. Kivárnám, mikor foszlik semmibe a fényük. Ha meg tudnék állni.
Nincs mit tenni, a gravitáció, mint egy féltékeny szerető, mélyen magához ránt, és ha túléled a zuhanást, akkor is megfojt. A légörvényben jól jön a mentőöv. Rajtam is van. Gondos női kezek varrták, tejfehér selyemből. Menyasszonyi ruha lehetett volna, ha nem körnek szabják. Talán még lehet.
Egy gépágyú a talpam alatt zakatol. Csillagszórót ken a fekete égre. Becsapódik, aztán kiárad, mint a jelzőtűz. A sárga szentjánosbogár átlényegül üstökössé, visít, mint a harsonák Jericho alatt, és beterít a fekete füstszőnyege. Szemmel követem a koporsót utolsó útján. Felgyűri maga előtt a földet, az utat, amíg fel nem áll, mint kereszt a hanton.
Egyre közelebb siklok a talajhoz. Most kellene felhúznom a lábam, hogy ne törjem el, amikor földet érek. Nem számít, a légvédelmi tűz már megelőzte.
Hiába sodródtam távolabb a légtértől, a közelharc hangjai erősebben ostromolják a fülemet. Lehet, a nyomáskülönbség miatt. Eddig nem gondoltam a brit Hurricane-rajra. Ők sem a piszkosfehér gombára. Akit lelőttek, az már majdnem pacifista.
Sajnálom, Halfrid. Azt ígértem, hazaviszem az öcsédet.