Álom-szirtekhez csapkodja
Túlfeszített húr, galambok a kéménybe gabalyodva
két villamos között partizán álmok rohannak át a zebrán
felettük esőfelhők, csapadéktalan üres szobák alattuk
fegyvertelen lidércek csüngnek a nagypárna szélén
kávéfőző sziszeg a bal fülembe, a konyha nagyon távol.
Esőcseppek kúsznak a repedések felé a vakolat-fennsíkon
aranyat kereső csikkek gurulnak türkizkék csatornafedelek felé
panelbirodalmi lépegetők szürkén az ’éjjel-nappali fölé hajolva
a járdaszegélyről', a féldeci kupakja nézi a rumszagú fákat
pocsolyába tenyerel a megállni tilos, lerobbant taxi a párja.
Most ősz aromájú szappan koptatja elhasznált hámsejtjeimet
kihűl a víz, ahogy cseppen a kádba, jóképű, zöldszemű szörnyeteg néz a tükörből
annyira akarom már a telet, hótaposó petárdák jönnek majd, membrán dobhártyák ellen
hógolyók a lapos tetőn, hidegtől kicsordult könnycseppek, rút sapkák nagy tömegben a téren
palackok, neonok és az az estszerű hullámzó pléd jön elő az összes sarokból, édes pezsgő a szájban.
Az elhasznált és kidobott ölelések párája hosszan zihál egy mellbimbónyi földrész felett
jó ez az érzés, hogy semmit sem érzek, mint távoli röghegység fekszel az ágyon
„hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának” szólal meg a tv Virág elvtárs hangján
csiklandoz még az este, aztán éjszakára kapcsol, így álom-szirtekhez csapkodja törékeny homlokom
Túlfeszített húr, galambguanóból épült lakótelepen talál a reggel, villámhárítók közé szorul a fény.
Megjegyzés: 2019. 09. 09.