Aevie: Alex ollója (9.) (próza)
Megjelent:
Témakör: Felnőtteknek



Alex ollója (9.)

Péntek. Szemet nem boncolok. Occam miatt. Úgy simítja sötétlátóvá a határt átlépők szemét – öt finom ujjbeggyel, olyan lágysággal, ahogy tó tükrét fodrozza mély sóhajával a köd –, hogy kedvem lenne meghalni. Azelőtt gondolkozás nélkül kikanalaztam a golyókat is, célba lövést játszva lendítettem azokat a szervtál felé. Placcsantak... bár leginkább a lengőajtónak.
De már az elpusztultak szeméről is ő jut eszembe, a túlvilágian érzékeny gyengédsége.

Szemet nem boncolok. De nem tudom levenni azokról az enyémet. Formalin-kékek, jód-sárgák. És miután kihuny az élet lángja, mindannyiuk tekintete lefelé görbül, sosem záródva. Mintha látni akarnák azt, hogyan folytatódik a (nem) lét, még látni... hogy milyen a halál. Olykor egész közel hajolok a tekintetükhöz, hátha leolvashatom a választ: Jézus feltámadt? Vagy mindannyiunk oszló tetemét almatolvaj Évák lopkodják?
Vagy azt látják, ami nem volt... de lehetett volna! Beteljesületlen álmok egyre szűkülő szülőszobái. Színvak remény, hogy még kisüt a nap. Csak még egyszer, legutoljára. Kiutat a patológiáról. Vagy csak lesnek... követnek… Ott vannak az autósmoziban, és minket bámulnak, amíg mi szeretkezünk a hátsó ülésen. Nézik a rólunk szóló fekete-fehér filmet, és azt hiszik, mindez velük történik; pedig velük már semmi sem történik. Koslatnak utánunk, egészen a lakásig jönnek. Körbeveszik a legszűkebb termet, hitvesi ágyunkat, aztán ránk másznak... tapogatnak minket, hozzánk dörgölőznek, míg mi egymás testét csókoljuk; és csak azért tehetik meg, mert ott fent nem a keresztre feszített, agonizáló Jézus csüng a falon, hanem a bíbor keretes fotó kettőnk első randevújáról.

Minden hiba azt terheli, aki a földre vajúdta elkövetőit. Nem én, nem én, nem lehet az én hibám, hogy olyan magasra másztam az erdőben… Én csak szerettem. Occam-nak vágtam karácsonyfát. Akkor még ünnepeltük a kicsi Jézus születését, pedig tudtam, hogyan vélekedik a homoszexuálisokról az ő, az én, a mi, és a világmindenség teremtője:
„Ezek az emberek a saját testükben kapták meg a büntetést, amit ezzel a természetellenes életmóddal megérdemeltek. Ezért Isten is magukra hagyta őket. Engedte, hogy megromlott gondolkodásuk szerint olyan dolgokat tegyenek, amiket nem lenne szabad. Jól ismerik Isten igazságos törvényét, és tudják, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, méltók a halálra. ”*

Talán mindenki jelen van. Az összes hulla utánam koslat, akit életemben felbontottam. Kántálva a bibliát ítélkeznek felettünk. Talán ezért nem boncolok szemet... hogy legalább láthassa valaki az igazi Alex-et.
Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Én vagyok homoszexuális.

Péntek. Nagypéntek. Lelki gyakorlat fent, hullagyalázás itt lent. Ma minden boncasztalra dobott kliensemről az jut eszembe, hogy nekem kellene helyettük itt feküdni. Én vagyok méltó a halálra. Legörbült tekintetem nem lát majd mást, mint női emlőket és nemi szervet; amíg ki nem nyesik a szemgolyómat.
Megváltás volna, az álmok beteljesülésének örökkévaló csütörtökje, igen nagy péntek, a vétkek megbocsáttatásának szent napja. Azután csak kert- és táncnap…



Megjegyzés: *Biblia Rómabeliekhez írt levél 1: 27, 1: 28, 1: 32

Folyt. köv.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/159150