Ifjabb_Tok: Fergeteg (novella)
Megjelent:
Témakör: Haza, nemzet



Fergeteg



Az 1982-es év elejét írtuk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A keskeny nyomtávú nyírségi kisvasút mozdonya, elszántan tört előre két kocsit húzva maga után, a hófedte homokdombok között. Ta-ta-ta-tatt, ta-tatt, ta-ta-ta-tatt, ta-tatt! Az utazóknak néha az-az érzésük támadt, hogy a kocsik mindjárt elszabadulnak a sínekről - olyanokat ugranak az ide-oda hullámzó, tekergő vasúti sínen. Jobbra, jobbra, balra lök, majd balra, balra, jobbra ránt, megállás nélkül. Aztán valahogyan, mégis minden alkalommal ott marad minden a helyén és csörög, csattog tovább a szerelvény, hogy másfél óra alatt tegye meg, az alig huszonhét kilométeres távolságot Nyíregyháza és Ibrány között.

Másfél óra hamísítatlan kelet! A csukazöld vagonok, mintha a világ másik végéről, az amerikai prériről pottyantak volna a Nyírségbe. A deszkafellépőikhez kapcsolt kapaszkodókat megannyi kéz csiszolta fényesre középen, míg alul-felül ragadtak az évtizedek alatt rájuk rakódott kosztól. A kopott, szűk - és ritkán zárható - peronokon, a nyári forróságban hűsítően áramlott át a levegő, míg a tavaszi és őszi napok kiszámíthatatlanul száguldottak rajta keresztül. Köd, eső, szél és napsütés köszöntötték a cammogó távolságot, egymást kergetve, de Téltábornok volt közülük a legkegyetlenebb. Egy-egy gomolygó, éjszakai hóvihar, jeges poklot varázsolt a peronokra.

Január tizenkettedikét írták a kalendáriumok és öreg estére járt az idő. Kelet-Európa egyik legkeményebb, kérges kezű parasztja kapaszkodott ezen a napon, a két kocsit összekötő, nyitott átjáró ajtajának kilincsébe, elszántan. Hosszúszárú bőrcsizmába bujtatott lába, mereven feszült a jeges padlónak. Bricsesznadrágja, mint két elszabadult vitorla csapkodott combja körül, miközben vastagon fagyott rá a hó. A derekáig érő, vitorlavászonból varrt viharkabátját, az évtizedek ellenállóvá csiszolták minden viszontagsággal szemben. Felhajtott gallérjának nyakánál, báránybőr bekecs kandikált ki, ami támasztékként tartotta kívül a hideget. Arcát csak az időnként felparázsló dohány világította meg, látni engedve őszbe csavarodó, lelógó bajszát, barázdás arcát. A bozontos szemöldökökig lehúzott fekete kucsma alól, szúrós szemek vizslatták a fergeteget.

Belül a kocsiban annak mindkét végén szenes kályhák álltak - falhoz és padlóhoz rögzítve - faládákkal az oldalukon, bennük olajos brikettel. Izzó fényük kikandikált a tűztérből, de meleg csak a közvetlen közelükbe jutott, míg a büdös fekete füstből annál több került az amúgy is félhomályos kocsiba. A hatalmas méretű ablakok mögött csak a sötétségben vágtázó hópelyhek futottak mindkét oldalon. Mellettük fekete és sárga színű facsíkokból készült kényelmetlen padok sorakoztak - felettük koszos, zsinórhálók a csomagoknak. A mennyezeten, nyolc sárga fényű izzónak kialakított helyen, alig három pislákolt végtelenül szomorúan. Én a hátsó kocsiban ültem, ahol rajtam kívül, még hárman utaztak.

Egy fiatal pár, akik szorosan egymáshoz simultak és csak egymást látták, egymást értették ezen a különös estén. Háttal ültek nekem, tőlem két ülés távolságra. A fiú dús fekete haja kilógott jambója alól, míg a lány piros pamut kendőt viselt, amit szorosan kötött szőke fürtjeire. Fejüket összedugták úgy ölelték egymást, kockás dzsörzé kabátjukban. Vékony ruházatuk ellenére nem fáztak, lélekben elmenekültek ebből az egyszerre vonzó és taszító közegből.

Egy idősebb asszonyság velem szemben ült a kocsi másik végében, közel a kályhához. Hatalmas mellein prémes kis-bunda feszült, igazi régi darab. Lehetett már vagy negyven éves - de lehetett akár száznegyven is. Nem volt ember, aki ezt ránézésre megmondta volna. Rózsás nagykendője, lomposan lógott a vállaira vetve. Alul, ugyanolyan színű, virágos, élénk színű pamutszoknyát hordott, mint amilyen a kendője volt. Vele szemben a lócán, egy fonott kosár mellett, csíkos törlőkendőn kenyér, szalonna és hagyma sorakoztak katonásan - hogy mi tartotta a dolgokat a kendőn, a rángatózó vonaton, azt talán csak az öreg-isten tudta, de lehet, még az is csodálkozva tátotta nagyra a száját, látva a lehetetlent.

Egy biztos, a néni jóízűen evett, ebben a furcsa helyzetben is, tudomást sem véve a körülményekről. Kis-bicskája sorra szelte a kenyeret, szalonnát, hagymát, majd katonává - amolyan apró szendviccsé - rakta össze azokat, és lassan jóízűen rágni kezdte a falatot. Egyiket a másik után.

Én olvasni próbáltam kedvenc könyveim egyikét, a "Száz év magányt", de a máskor oly ragadós sorok, valamiért nem tudtak lekötni azon az estén. Éreztem, valami különös dolog részese leszek nemsokára. Abbahagytam hát az olvasást és nekidőltem a vadlóként rugdosódó oldalfalnak. Bezártam a szemem és vártam. Időnként kilestem szempilláim mögül és az idős nénit néztem, Kíváncsi voltam, feladja-e a küzdelmet. De nem tette, evett rendületlenül. Lassan peregtek a percek - aztán egy nagy rántás és a vonat sikítva, nyögve, egyszer csak megállt.

- Kótaj megálló! - kiáltotta egy férfihang.

Kinéztem az ablakon, de odakint csak a sötétben kavargó fehér kristályok süllyedtek alá rendezetlenül. Állandósult a világ. Mindjárt hazaérek, gondoltam és az járt az eszemben, milyen lesz ebben a hóviharban hátizsákkal hazamenni az állomásról gyalog. Aztán sípszó szakította félbe a gondolataimat, majd kezdődött a tántorgó vágta elölről. Jobbra, jobbra, balra lök, majd balra, balra, jobbra, ránt - megállás nélkül. Emberi hangok foszlányai törték át a csattogást, amihez kisvártatva a kocsiba vezető ajtó nyikorgása is csatlakozott. A belépő vasutas mellett, fehér csend türemkedett be egy pillanatra. Nagyot csattant az ajtó, a sötétkék egyenruhába bújt jegykezelő mögött, aki rögtön a kályhához lépett. Kinyitotta azt és egy hosszú szárú kislapáttal, egy adag brikettet zúdított a tűzre.

- Hinnye, azt a kutya hidegét odakint, a rossebbe, jöhetne már a tavasz - mondta egy szuszra, miközben nagyot szívott az orrán és beköpött a tűztérbe, majd lecsapta a reteszt.

Ezután felegyenesedett, és úgy nézett végig a kocsin, mint jó gazda a szántóföldön. Alacsony köpcös emberke volt, kerekarcú fején tányérsapkája a füléig szaladt. Nagy volt rá.

- Adjisten, Bözse néni! Hazafelé? - állt meg gyűrött kabátjában a néni mellett.

- Neked is fiam - jött a válasz, majd Bözse néni bólintott, betette a szájába az újabb falatot és hozzáfűzte - hazafelé Gézukám.

- Isteni az illata ennek a szalonnának, adjon már nekem is egy katonát! - kérte Gézukám, aztán leült, átellenben a padra, a másik oldalon. Bözse néni ránézett, majd a következő falatot a bicska hegyére tűzte, és a kalauz felé nyújtotta mosolyogva.

- Egyél fiam, jobb ez, mint a turista.

- Jobb bizony - hangzott már tele szájjal, miközben sapkáját az ülésre dobta és karjait szétvetve, kényelmesen elhelyezkedett a padon. Lábát feltette a szemközti ülésre. Végül egy szál gyűrött cigarettát kotort elő az egyik zsebéből, meggyújtotta és az első slukkot kéjesen kifújta a levegőbe.

- Az ura, tavaly is pont úgy volt ott kint - intett a fejével - mint az idén, csak akkor nem esett a hó. Csak fogja a kilincset, és áll mint a cövek. Rám sem hederített, mikor átjöttem a másik kocsiból - jegyezte meg, majd mint akinek eszébe jut valami, hangosan így szólt felém nézve.

- Mindenkinek van jegye? Csak azért kérdezem, mert írok, ha kell! Jegy nélkül mégse utazzon nekem senki.

- Nekünk van - szólt a fiatal pár lány tagja, és Bözse néni is morgott valamit, amit nem hallottam jól, de amolyan igen féle lehetett. Én benyúltam a könyvembe és kivettem a lapok között tartott jegyemet. Felmutattam.

- Helyes - dörmögte a kalauz és hozzáfűzte - nincs nagy kedvem mászkálni.

Azzal fogta magát, lejjebb csúszott az ülésen, fejét az oldalfalnak vetette, sapkáját a szemébe húzta. Kis idő múlva már lehetett is hallani a hortyogását. Akkor sem ébredt fel, amikor a kinyíló ajtón, belépett az öreg a peronról, és leült a felesége mellé. Két könyökét a térdére támasztotta, arcát pedig a tenyerébe hajtotta - csak a vonat ringatta a testét, nem szólt semmit. Bözse néni pedig, mintha mi sem történt volna, evett tovább rendületlenül.

Negyed óra telhetett el mikor nagyot rántott a kocsi és hirtelen megállt. Jegykezelőnk felugrott, majd kisietett a kocsiból. Egy perc sem kellett, már hallottuk is a hangját, ahogyan felkiált.

- Hermina-tanya! Indulás! - Hosszú sípszó és a vonat újra nagyot rántott rajtunk, majd egyre gyorsuló rángásokkal, útjára indult Ibrány felé. Nyílt a kocsiajtó és visszajött Gézukám, leült a helyére és újra beszélgetést kezdeményezett Bözse nénivel.

- Na, már csak mi vagyunk, a másik kocsiból leszállt mindenki. De ez a hó, órák óta szakad, és egyre vastagabbra fújja a szél, csak el ne akadjon a mozdony, mint 10 évvel ezelőtt. Maguk ugye nem utaztak velem akkor? - kérdezte, miközben az öregek felé fordult.

- Nem, pedig minden évben itt vagyunk ilyentájt, de akkor beteg volt a papa - mondta Bözse néni.

- Az volt még csak kutya idő - csóválta a fejét Gézukám, és így folytatta - nyolcan utaztunk akkor a kocsikban. A vonat meg hirtelen beleszaladt egy hófalba. Onnantól se előre, se hátra. Na, ott ragadtunk. Kótaj és Búj között, félúton. Majd egy napba telt, mire kiszedtek onnan minket. Egy kocsiba húzódtunk össze, és csak egy kályhába tüzeltünk, hogy kitartson a szén. Éppen elég lett a végére. Még jó, hogy voltak velünk piacosok is, úgy legalább ennünk volt mit. Senki sem mert gyalog nekivágni, hogy segítséget hozzon. Olyan lehetett akkor az idő, mint apám idejében a Donnál - mesélte a történetet és még hozzáfűzte - Na, ez a mai is pont olyan.

Az öreg, ekkor emelte fel a fejét, majd lassan Gézukám felé fordult. Kezét közben Bözse néni térdére tette, aki éppen mondani akart valamit, de végül nem szólt - csendben maradt. Én pedig, már csak úgy hegyeztem a fülem, és nagyon figyeltem. Tudtam, hogy egyre közelebb kerülök valamihez, ami be fog következni. Gézukám azonban, nem vette észre, hogy valami megváltozott és tovább folytatta.

- Mesélte az apám micsoda idő volt ott akkor, olyan hideg volt, hogy ha az ember kiköpött, a nyála már koppanva fogott talajt, mert a.....

- Mit tudod te milyen idő volt ott - vágott a szavába az öreg - én jártam ott, gyalog jöttem onnan haza!

- Hagyd el papa - szólt csendesen Bözse néni - ne kezd...

Nem tudtam meg soha, hogy mit akart még mondani, mert a vonat ebben a pillanatban nagyot ugrott oldalra és egy puffanást lehetett hallani. Aztán egy rántás, végül minden mozgás megszűnt. Valaminek nekimentünk gondoltam, miközben összeszedtem magam és kimásztam az ülések alól, ahová beestem. Felkászálódtam az olajos padlóról, és körbe néztem. A hátizsákom, a két ülés sor közé esett és láttam, hogy a fiatalok is leestek a padlóra, ahonnan ők is éppen próbáltak felállni. Az öregek és a kalauz az üléseken maradtak, háttal ültek a menetiránynak, így ők maradtak a fenekükön. A csendet a fiatal lány sírása törte meg, zokogott, miközben jobb kezét fogta, baljával. Barátja próbálta csitítani, nem sok sikerrel.

- Eltört a kezem, eltört a kezem - hajtogatta zokogva szegény.

- Megyek, megnézem mi történt - azzal Gézukám eltűnt a kocsi ajtaja mögött.

Bözse néni a fiatalokhoz sietett kosarával. Elővarázsolt egy üveg pálinkát. Először belekortyolt, aztán egy kendőre locsolt belőle kicsit, és betekerte vele a fájós jobb kart. A korábban használt, csíkos konyharuhával pedig, szorosan felkötötte azt, a lány nyakába.

- Igyál te is drágám, húzd meg az üveget, ettől majd elmúlik a fájdalmad! - mondta és finoman a szájába öntött egy adag pálinkát. Az ösztönös nyelést követően, a sírás rögtön abba maradt, de a lány feje elvörösödött. Ép kezével ellökte szájától az üveget, és fulladozva kapkodott levegő után. Párja aggódva leste minden mozdulatát, aztán lassan leültette az egyik padra. Ott pityergett szegény tovább, de már sokkal csendesebben. Bözse néni megint belehúzott az üvegbe, majd bedugaszolta, és csak annyit mondott mielőtt visszaült a férje mellé:

- Tudtam én, hogy használni fog, igazi kisüsti ez.

- Mi történhetett? - tettem fel hangosan a kérdést, amire nem válaszolt senki, de mégis hamar választ kaptam rá - nyílt ugyanis a kocsi ajtó és visszajött Gézukám. Megállt, feltolta sapkáját a feje tetejére és így szólt.

- Na emberek, itt ragadtunk egy darabig, kisiklott a mozdony. A mozdonyvezető szerint a sín is eltört, úgyhogy várunk - mondta és visszaült a helyére, mintha semmi sem történt volna, aztán beleszagolt a levegőbe és megjegyezte - jó illata van annak a pálinkának, ihatnánk belőle.

- De a lánynak - mutattam a fiatalokra - orvos kell, valakinek orvosért kell menni!

- Ilyen időben? Igaz már nem havazik, de a szél rendesen hordja. Út sincs a faluba és az állomásig is vagy 4 kilométer a távolság. Kibírja ez a lány egy darabig - legyintett - nem kell itt legénykedni.

- Dóra - vágott a szavába az eddig csendes fiú - Dórának hívják a feleségemet. Én meg Péter vagyok, és nem bírja! Terhes - jelentette ki.

- ÓÓÓ drágám - ugrott fel a néni a helyéről és átült Dóra mellé - ne féljen, nem lesz semmi baj, itt van Bözse mama, majd segít!

Óvatosan magához húzta a lányt és jelentőségteljesen körbehordozta a tekintetét. Mindenkit alaposan szemügyre vett, aztán határozottan így szólt.

- Nincs vita! Orvos kell, nem várhatunk. Maga Péter nem mehet, nem úgy van öltözve. Gézukám maga meg nem bírná, na meg a félcipő sem éppen jó viselet ebben a hóban - itt rám nézett és így folytatta - magának kell mennie fiam. Magán bakancs, meleg nadrág, meleg kabát van és az a huncut bojtos sapka is biztosan jó meleg - fejezte be kuncogva.

- Igaza van néném - mondtam - megyek is, nem húzom az időt. A hátizsákom itt hagyom, vigyázzanak rá.

Szorosabbra fűztem a bakancsom, megigazítottam a ruhám és az ajtó felé indultam. Nem akartam várni, nem láttam értelmét. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, hiszen gyakran túráztam telente a Pilisben. Bözse nénének jó szeme volt a dolgokhoz. Ez a négy kilométer, még ilyen időben sem volt, nekem távolság. Ahogy a kilincs felé nyúltam, az öreg keze állított meg. Megfogta a karom - rám nézett - majd az eddig szótlan férfi, akinek még a nevét sem tudtam, felállt és azt mondta.

- Várj fiam! Veled megyek!

Átható szúrós szeme volt és csak nézett rám ráncos arcával, ami egyszerre volt esdeklő és határozott. Nem tudtam mit mondani - bent ragadt a torkomban, az ösztönösen feltoluló nemem. Lassan elfordítottam a fejem, és Bözse nénire néztem, tőle vártam azt, amit én, nem tudtam kimondani. De Gézukám megelőzte! Nevetni kezdett, majd kuncogva a következőket mondta.

- Ugyan már Miska bátyám, ne bolonduljon már meg! Hová menne ebben az ítéletidőben, nem való az már magának! Üljön le szépen, iszunk egy kis pálinkát és nagyot beszélgetünk, míg ez a gyerek megjárja. Na! Üljön csak le! Hol az a pálinka? - azzal rákacsintott az öregre, leült és nyitott tenyérrel rácsapott maga mellett a padra.

Miska bátyám ekkor, megvetően horkantott egyet, és a feleségére nézett. Én is ránéztem - vártam tőle azt a határozott nemet, ami majd pontot tesz az ügy végére, és végre elindulhatok. De a két öreg csak nézte egymást, hosszasan, rendületlenül. Nem tudom már mennyit vártunk mindannyian némaságba süllyedve - míg végül, Bözse néni megtörte a csendet, és halkan, bizonytalanul kezdett bele mondatába

- Ne... - de, Miska bátyám csendes csitító hangon, a szavába vágott.

- Csituljon Bözse. Tudja, hogy nekem mennem kell, eljött a nap! Erre várok évek óta. A gyerekek felnőttek, kirepültek. Itt az idő mennem kell, már nagyon várnak.
Mondta halk szavakkal, és szinte könyörögve nézett feleségére. Valamilyen megtörhetetlen akarat, és vágy tükröződött az arcán egyszerre - láttam, hiszen ott álltam mellette - de nem értettem. Kis idő elteltével, elhaló hangon jött a válasz.

- Hát csak menjen kend, tudom mit akar. A jóisten vigyázzon magára, lélekben elkísérem.

- Köszönöm kedves! - azzal az öreg Miska odalépett a feleségéhez, megölelte, majd határozott léptekkel az ajtóhoz ment, kinyitotta és kilépett a peronra, miközben odaszólt nekem:

- Kint várom fiam, de siessen!

Nem értettem az egészet, így utána fordultam, de mielőtt bezártam volna magam mögött az ajtót, még hallottam, hogy Bözse néni felzokog. Aggódik érte, gondoltam magamban és közben igazat is adtam neki.

Volt is miért. Már a peronon se volt leányálom a tartózkodás, de mikor leléptem a vonat mellé és elindultam az öreg után, akkor szembesültem igazán azzal mi vár ránk. Igazi fergeteg tombolt körülöttünk. A vonat mellett haladó Miska bátyám, néhány lépésre járt csak tőlem, de a combközépig érő, megtört havat, alig láttam mögötte. Gyorsan fedte be nyomát a szél. Sietve zárkóztam fel és vettem fel lépteinek ritmusát. Mikor kiértünk a mozdony takarásából, felmásztunk a vasúti töltésre, a sínekre. Itt csak bokáig ért a tél fehér ajándéka, a szél viszont, annál kegyetlenebbül ostromolt minket. Oldalba kaptuk. A "fenébe ezt az őrületet", jutott hirtelen eszembe - a kesztyűmet a hátizsákomban hagytam. Felhajtottam a gallérom, a sapkám mélyen a fejembe húztam, majd a kezem a zsebembe süllyesztve, tartottam a tempót az előttem haladóval. Egyenletes, közepes ütemben haladt az öreg rendületlenül. Nem beszélgettünk, annak nem lett volna semmi értelme, az erős szél már a szánktól tovaragadta volna szavainkat.

A ritmikus lépések, a sikongó szél, a pengeként hasító hókristályok, bele süllyesztettek belső világomba, ahol furcsa utazásomról gondolkoztam. Mi lehet az oka, Miska bátyám furcsa viselkedésének? Tettem fel magamnak a kérdést számtalanszor. Sejtettem, hogy tudom a választ, ami ott lebegett körülöttem, de valamiért nem értem el, nem láttam meg azt, ami kézenfekvő volt, így a válasz, csak később jött el hozzám. Hirtelen nekiütköztem az öregnek és ez kizökkentett gondolataimból.

Szétnéztem. Jó sokat haladhattunk már, és azt is értettem, miért állt meg. A vasúti pálya két oldalán, pár méter magas, csonttá fagyott meredek homok falak emelkedtek. Tetejükön, mindkét oldalon, akácos fasor nyújtogatta az ég felé, torz vázként meredező csupasz ágait. A bevágás majdnem tele volt. Olyan, két méter vastagon töltötte ki a szél hordalékával. A sötét éjszakában, a fény nélkül világító hó, sejtelmes fehérséggel vonta be a tájat, de 10 méternél így sem láttunk messzebb. Az öreg egészen a fülemig hajolt, alig értettem szavait.

- Maradnunk kell a vasúton, nem..... irányt, ..... akkor kön.... eltévednénk..... az időben. Át kell.... magunkat a hó torl.... Csinált... ilyet? Felváltva....... elől. Nem hagyjuk... egymást. Én ke... em.

Ránéztem, bólintottam és jeleztem neki, hogy értem mit mond, majd előre mutattam és hangosan kimondtam:

- Mehetünk.

Kétlem, hogy ezt hallotta volna, de rám mosolygott és tétovázás nélkül megindult előre. A következő pár óra, maga volt a kihívás és a rémálom egyszerre. Sokszor, mellig süllyedtünk a hóba, majd hason csúszva húzgáltuk egymást, egyre csak előre - előre. Néha hangokat hozott felém a szél, az öreg beszélt magában. Nem hozzám, magában. Egy idő után úgy éreztem, nem is velem van, hanem valahol egy másik helyen, egy másik időben. Láttam, hogy a teste úton van és kitartóan küzd magáért és értem. De mást is láttam, vagy inkább éreztem vele kapcsolatban, ahogyan egymást segítve küzdöttük le a métereket. A lelke nyugodt volt, de valahol máshol kereste ennek az éjszakának az értelmét. Valamibe kapaszkodott, de nem volt időm azon törni a fejem, hogy miben. Csak az út számított, ott, akkor. Az út, melyen minden fergeteg ellenére, menni kellett. Egyedül, vagy az öreggel, de menni kellett. Így jutottunk túl, hosszú órák alatt, a jó másfél kilométeres torlaszon.

Mikor átértünk, már láttuk a fényeket, Ibrány fényeit. Szinte a szélső utcáig jutottunk, ahol a vonat belép a faluba. Talán csak ötven méterre, ott állt az első lakás. Itt a hó már megint csak térdig ért. Álltam és vágyakozva néztem az utcai lámpákat, melyeknek sárga burka, egyre csak csalogatott minket. Ekkor vettem észre, hogy már a szél sem fúj. Annyira fáradt voltam, hogy csak, mint tényt kezeltem a dolgot, de nem foglalkoztam vele. Indultam volna tovább, hogy minél hamarabb célba érjek és letegyem végre az utam súlyát, de az öreg nem jött. Nem értettem, mi van, visszafordultam és kezét megfogva húzni kezdtem magam után. Pár lépést haladtunk még, amikor Miska bátya kitépte a kezét a kezemből és egy mellettünk lévő, öreg akác tövébe ült le hirtelen, a vastag hóba.

Mint egy karosszékbe, úgy ült le, hátát a fának vetette, kezeit az ölébe tette, úgy nézett fel rám. Kicsit vártam, majd oda térdepeltem elé és kérdően néztem rá. Sokáig egyikünk sem szólt, csak légzésünk párafelhője beszélt helyettünk. Az enyém egyre egyenletesebb, míg az öregé egyre rendszertelenebb, kapkodóbb lett. Síri csend vett minket körbe és fehér hólepel. Nehéz teherként ült rajtam a szótlanság és azt vettem észre, hogy már nem is a távoli, talán sohasem létező lányért, hanem az öregért aggódom.

- Menjünk bátya, keressünk egy orvost - szólaltam meg végül. Rám nézett, mosolyogva megrázta a fejét, aztán akadozó hangon beszélni kezdett. Különös dolgokról, melyek érthetővé, majd megérthetővé tették az este történéseit, az öreg mondatait.

Messziről kezdte. Olyan időkről mesélt, amiről akkoriban vajmi keveset tudtam. Vagyis, éppenséggel tudtam, de az a tudás mások igaztalan tudására volt. Papírra vetett hamis történelem. A legmegdöbbentőbb mégis az volt szavaiban, hogy ha csak közvetve is, de személyesen én is érintve voltam a történetében. Egy háborúról mesélt, ahol ő is megfordult 4500 nyírségi baka társaságában, a II. Rákóczi Ferenc 12. gyalogezred honvédjeként. Ahogyan belekezdett a mesélésbe, és egyik akadozó mondatát szőtte a másik után, hideg borzongás futott keresztül többször egymás után a testemen. Nem, nem a hideg miatt. Magam miatt.

Röviden mesélt a Don melletti harcokról, de nem úgy, ahogyan képzelitek. Nem golyókból, robbanásokból, halálból szőtte a történetét, hanem társakból, életre-halálra szóló barátságokból, a bajtársaiból. Elbeszélte, micsoda kínnal és keserűséggel a lelkében ért végül biztonságba, az áttörést követően, és rögtön utána hogyan ragadt lelkére a lelkiismeret. Miért ő? Miért nem a többiek közül valaki! Akit felesége, gyereke, családja várt otthon! Miért ő, akit senki sem?

- Ti, ezt nem érthetitek. Itt belül - bökött a mellkasára - nap, nap után, némán hullattam könnyeimet. Ha este lefeküdtem, mindig ott sorakoztak mindannyian, az ágyam végében. Igen! Ott hagytam őket az úton, elhagytam őket, de ezt senki sem érti, senki sem - sóhajtott hosszan, szomorúan és így folytatta - Kerestem ezt a napot, ez az én időm és végre meglett, eljött úgy, ahogyan azt én elgondoltam. Itt vannak most is - mosolygott és fejével mögém intett – várnak rám.

Nem néztem hátra - tudtam, hogy úgy sincs ott semmi, csak az emlékei - inkább őt figyeltem. Néztem az arcát, melyet egyre halkuló légzése keretezett. Szemét lassan lehunyta. Percek teltek így el, és a külvilág teljesen megszűnt körülöttünk. Vártam! Vártam a törvényszerűen bekövetkező véget, mely így is váratlanul érte zilált gondolataimat. A megfáradt öreg, végül kinyitotta a szemét és csak annyit mondott.

- Jövök, várjatok!

Csak egy halk sóhaj hallatszott még, majd Miska bátyám lelke végre csatlakozott a hófedte orosz pusztákon várakozó bajtársaiéhoz. Köztük az én nagyapáméhoz, aki ugyanabban az alakulatban szolgált, amelyikben ő, de azok közé tartozott, akiket hiába vártak otthon, nem jött haza. Ott maradt a megfogalmazhatatlan bajtársiasság kötelékében a Donnál.

Hullani kezdett a hó. Megült az öreg bajszán, az arcán, szemén, mindenén. Úgy álltam fel mellőle, mint ha a világ összes terhe nyomta volna a vállaimat. Lassan botorkálni kezdtem a falu felé, hogy megtegyem életem, talán legnehezebb métereit. Ezek alatt a méterek alatt, új értelmet nyert számomra, nagymamám egy életen át tartó csendes várakozása, édesanyám zokogó árvasága. A fél mondatok, az elejtett szavak. Az elhallgatás, a megalázottság, a bélyeg, amit viseltek, mert volt egyszer egy férj, egy apa, akinek bajtársai voltak, ott a Donnál. Szégyelltem magam, hogy nem bennük bíztam, nem nekik hittem, hanem egy hazug világ, hazug propagandájának.

Sietni kezdtem, mert keresnem kellett valakit, akivel megoszthattam a terhemet, akinek átadhattam az öregről, a vonatról és a bennük rekedt emberekről szóló híreket. Kicsit pihennem is kellett, mert az utat visszafelé is meg akartam tenni. Nem a fiatalokért és nem is Gézukámért, hanem Miska bátyámért és Bözse néniért. No meg magamért és a sohasem ismert nagyapámért.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/158892