Wasicu: Árnyék/Világ 1. (regény)
Megjelent:
Témakör: Kaland



Árnyék/Világ 1.

Az éjszaka csendje megülte a tájat. Az a fajta, bársonyos nyári éjszaka volt, amit a férfi úgy szeretett, amely megnyugtatta, lecsendesítette a benne háborgó érzelmeket, egyszersmind kinyitotta a lelkét. Ilyenkor megnyugodott, és engedte magának, hogy emlékezzen. A fájdalmasabb részeket persze a mélyen belé égett önfegyelemmel keményen visszaparancsolta valahová hátra.
Elindult az istállóba, kifogta kedvenc csődörét, és szőrén a hátára pattant, volt valami ebben az éjszakában, ami mozgásra csábította. Laza ügetésben útnak indult a birtokon, ahol – a tulajjal kötött megállapodás alapján némi munkáért cserébe – élt. Lényegében tiszta haszon volt: lovak belovaglásáért, istállótakarításért és gondozásért cserébe háborítatlanul élhetett. Gyakorlatilag csak a munkája miatt ment a városba – állatorvosként dolgozott a közeli állatkórházban. Emberekkel csak néhány felszínes szót váltott, ily módon - úgy szólván - boldognak érezhette magát.
Szerette ezt a helyet. Kellően eldugott volt ahhoz, hogy ne találják meg. Mikor gondolatban ehhez a ponthoz ért, érezte, teste megfeszült, lélegzete felgyorsult. A ló is megérezte hangulatváltozását, és azonnal versenyvágtára váltott. Ez kizökkentette annyira, hogy lehiggadjon, megnyugtatta a ficánkoló állatot. Különös, spirituálisnak mondható kapcsolatban élt az állatokkal és a földdel, ami számára nem élettelen, hanem nagyon is élő princípium volt. Az élővilág iránti tisztelete volt nagyjából az egyetlen, ami az eltelt idő dacára megmaradt a származásából.
Most már ideje lenne foglalkozni ezzel, megvan tíz éve, hogy történt. Már régen ideje lenne. Sose kellett volna eltemetnie. Ezt mondta annak idején a pszichológus is, aki évekig foglalkozott vele teljesen eredménytelenül, és ezt mondta a nevelő is, akit titkon mélyen tisztelt és szeretett, magának sem ismerve be, nehogy fájjon, amikor elveszíti, mint… Mint a családját, mint Jonast, az öccsét. Ezeknek az emlékeknek vérízük volt és égették belülről, jobban rettegett tőlük, mint bármi mástól.
Maga mögött hagyta ezeket akkor, amikor új személyazonosságot kapott, hogy védve legyen a múlt elől, amikor leszokott a drogról, vagy amikor a rá kiszabott ítéletet töltötte a javító-nevelő intézetben. Nem is emlékezett a régi nevére… vagy mégis?
Sean „Wichanagi” Two-Hawks. A középső, anyanyelvén szóló név jelentése árnyék volt, utalva zajtalan mozgására.
Elég! – gondolta magában, miközben hevesen törölte le a homlokán kiütköző verejtéket. Lassan lélegezve csillapította remegését, pontosan úgy, ahogy a nevelő tanította neki. Cigarettára gyújtott a ló hátán, és kényelmes, laza ügetésre váltott. A dohányzásra is az elvonón fordult rá, ez volt az egyetlen függősége.
Felpillantott a horizontra. Illene lassan aludni, a csillagok állásából ítélve hamarosan kelnie kell, hogy ellássa a lovakat, és dolgozni induljon. Megfordította hát az állatot, és kissé könnyebb szívvel, ideiglenesen maga mögött hagyva az emlékeket, elporzott a tanya irányába.
Megint túl sokat gondolkodik. Fel kéne szedni valakit egy kósza numerára, az általában rendbe szokta rakni egy időre.
A lovat lenyergelvén zuhanyozni indult, majd hasmánt az ágyra vetődve magára csápolta takaróját. A feje fölött tapogatódzva eloltotta a villanyt, és lehunyta a szemét.
Ma sem nyúltam szerhez.
Erőszakkal visszaparancsolta a tovább tülekedő, zavaró gondolatokat, és zaklatott álomba merült.

***

Clarity korán ébredt. Élvezte a nyári, meleg reggelt, ahogyan kávéjával kiült a családi birtok teraszára. Annak is örült, hogy még kimehet a napra anélkül, hogy ezerfaktoros naptejet kent volna magára, vagy pirosra égett volna.
Lehunyta a szemét, belélegezte a friss levegőt. Távolról lovak nyerítését, széna illatát hozta a szél. Kissé elmosolyodott, keresztbe fonta a lábait a függőfotelben, és belekortyolt kávéjába. Egy pillanattal később azonban kipattant a szeme, ugyanis a derűs reggelt káromkodás szakította félbe.
– Ó, beléd is a fene essen… hívhatom az állatorvost.
Clarity vagy, ahogy sokan becézték: Claire aggódva pillantott a távolba. Apja, Thomas egy földön fekvő ló fölött álldogálva vakarta a tarkóját, majd telefonálni kezdett.
Sokkal gyorsabban, mint várta – még meg sem itta a kávéját – autó parkolt le a ház elé. Megállt mellette, az ablak letekeredett. A lány meglepődött. Fiatal, nála néhány évvel idősebb fickó hajolt ki az ablakon. Egy pillanatra meglehetősen nyíltan, férfimód megnézegette őt. Utálta ezt, ezért merev, kissé lesajnáló arccal viszonozta a mustrát. A pasas nem fecsérelte a szavakat, kérdő tekintettel előre mutatott. Clarity biccentett, mire kipattant az autóból.
A lányt továbbiakban figyelemre sem méltatva az apjához sétált, kurtán kezet fogott vele, majd lehajolt a lóhoz.
– Ajánlom, hogy alapos legyen, sokat fizetek magának, hogy gyógyítsa meg – horkant fel Thomas. – És ha lehet, semmihez ne nyúljon, ha nem muszáj.
A lány felkapta a fejét. Apja, noha nem volt éppen kedves teremtés, sosem beszélt senkivel tiszteletlenül, szokatlan volt a hangneme. Nyilván a reggeli óra ellenére már megitta a magáét, így felkészült, hogy jó eséllyel közbe kell lépnie, ha nem akar megszégyenülni miatta.
Alaposabban megnézte a fickót. Hátközépig érő, fekete haj, kreol bőr, szikár, izmos testalkat. Úgy szólván zajtalanul, rugalmasan, veleszületett eleganciával mozgott, Clarity azelőtt soha nem látott így járni senkit.
Az a fajta pasas volt, aki ha megjelenik valahol, azonnal magára vonja a figyelmet. Tulajdonképpen vonzónak is lehetett volna nevezni, de zárkózott, szinte rideg arckifejezése, markáns vonásai, higgadt, megközelíthetetlen méltósága miatt eszébe se jutott volna, hogy hozzászóljon.
Érdekes, és egyben magyarázat apja viselkedésére is. Főleg „rohadt, mocskos söpredékként” emlegette az őslakosokat, de sosem adott konkrét magyarázatot arra, hogy miért.
Az indián hallgatta a fullánkos megjegyzéseket. Az öregnek mindenhez volt egy bántó megjegyzése. Clarity ismerte már a modorát, általában vele is ezt játszotta, emiatt folyamatos konfliktusban álltak egymással.
Amikor megunta, a férfi felvonta a szemöldökét, szeme az apjára villant, mire az úgy hallgatott el, mintha elvágták volna.
Amikor végre csend lett, csak biccentett, és újra lehajolt az állathoz. Gyorsan, gyakorlottan dolgozott. Egy percen belül talpra állította a lovat. Némi sétáltatást követően megállt, hallgatózott. Clarity apja eközben megpillantotta a lányát, és ráreccsent:
– Öltözz már fel!
Clarity elpirult, noha farmer rövidnadrágja és atlétája egyáltalán nem volt frivolnak mondható. Kissé félve pillantott az indiánra, a férfi ugyanis továbbra is csak a lóval foglalkozott, apja dühös pufogását teljesen figyelmen kívül hagyva. Egy idő után hátra sétált az autójához, injekcióstűt és ampullát vett elő.
– Mondja meg nekem, miért magát küldték ide?
Az indián nem válaszolt. Úgy viselkedett, mintha nem is hallotta volna. Megnyugtatta a lovat, kitapintotta a vénáját, majd beadta az injekciót. Nem volt szüksége segítségre, az általában ideges, temperamentumos állat nyugodtan tűrte, hogy megszúrja. A férfi mozdulataiból higgadtság és tisztelet sugárzott, ahogy az állathoz ért.
Az örege, ha lehet, ettől csak még dühösebb lett. Szorosan az indián mellé lépett, amolyan szőrborzoló stílusban.
– Rühellem, amikor nem figyelnek arra, amit mondok – sziszegte, mire a férfi kihúzta magát, és a szemébe nézett, első ízben. A lánynak feltűnt, hogy jó egy fejjel magasabb.
– Felesleges beszéddel minek kellene foglalkoznom? – kérdezte.
Mély, rekedt, kissé gúnyos hangon és halkan beszélt, ám mégis tökéletesen érthető volt, amit mondott. Az apja erre, ha lehet, még dühösebb lett, és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ő pedig ezen a ponton látta szükségesnek, hogy közbeszóljon.
– Üdv, Clarity vagyok – mosolygott fel fél szájjal az indiánra, aki biccentett.
– Sean Hawkins. – Egy pillanatra elidőzött a tekintete a lány aranyszőke haján, tejfehér bőrén, az atlétatrikó alatt kirajzolódó domborulatain, aztán visszafordult a lóhoz.
– Maga sem az a beszédes alkat – társalgott a lány tovább. Muszáj volt, nem hagyhatta szóhoz jutni az apját.
Az imént feltűnt neki a fickó szeme: míg az egyik fekete volt, a másik zölden ragyogott, ez pedig meghökkentő kontrasztot képzett sötét színeivel, összezavarta.
– Ne merészeljen ellopni semmit, amíg nem vagyok itt – morogta Thomas.
Mivel a pasas szóra se méltatta, szándékosan meglökve őt, elindult a ház felé. Clarity esküdni mert volna, hogy „rohadt indiánt” sziszegett a fogai között, ugyanis a férfi úgy pillantott utána, hogy azzal ölni lehetett volna. Első ízben tükrözött az arca érzelmeket. A következő pillanatban azonban újfent közönyössé vált.
– Nem, tényleg nem – válaszolt a lány kérdésére, továbbra is a lovat figyelve. – Tudja, ez ilyen indián dolog. Winnetou, meg minden. Békepipa, tomahawk, kínzócölöp.
Tudatosult benne, hogy szokásától eltérő módon éppen fecseg, így zavarba jött. Elhallgatott, figyelte a lovat, várta, hogy hasson a kólikára adott, görcsoldó injekció.
A lány halkan elnevette magát, hatalmas, kék szemei egyenesen őt figyelték. Furcsán átható tekintete olyan hatást keltett, mintha átlátott volna rajta.
Szeme sarkából szemügyre vette. Hosszú, rengeteg, szőke haj, alacsony, kissé teltebb, de formás alkat. Bájos, de nem kislányos arc, kékesszürke szemek, pisze orr, a mozgékony, telt ajkakon barátságos, ám kissé tartózkodó mosoly, porcelánfehér, hibátlan arcbőr. Semmi különös. Csak az a kutató, ürességet hírből sem ismerő tekintet zavarta.
– Kér egy kávét?
Sean vállat vont. Feltétlenül muszáj volt beszólnia valami pikírtet.
– Csak, ha az apja főzi. Ciánkapszulát biztosan tesz bele párat, ajándékba. Nem ég le?
– Mert olyan fehér vagyok, ugye?
Sean egy pillanatra megdermedt. Clarity esküdni mert volna, hogy elpirult. A feszültség oldásaként mosolygott, a fickó tekintetét kereste.
– Egen – mondta az indián. – Azért.
– Az apámmal ne foglalkozzon – mosolygott a lány, majd mellé telepedett a karámfára.
Tulajdonképpen a pasas nem is volt annyira tüskés, mint gondolta. Egész jóképű, nem hasonlít a megszokott, tapadós nadrágot hordó, pehelysúlyú fiúkákra. Atyaég, mire gondolsz? Korholta magát, majd görcsbe rándult a gyomra. Azóta az éjszaka óta nem foglalkozik ilyesmivel. Azóta, hogy…
Nem. Az az éjszaka meg se történt.
– Sejtheti, hogy nem ő az első ember, aki nem szimpatizál velem – vont vállat Sean. – Egyébként nem először járok erre, de magát még sose láttam itt.
– Nocsak, azt hittem, vak a külvilágra. Csak szünetekben látogatok haza, egyébként pszichológusnak tanulok.
– Nagyvárosi élet, meg minden egyéb?
– Olyasmi, de bizonyára ismeri ezt, ön is járt egyetemre.
– Abból nagyjából a társaság maradt ki leginkább. Nem kedvelem az embereket.
– Sejtettem. A szabadságos katona stílusból.
Sean felvonta a szemöldökét. Mi a fene, ez a lány gondolkodik.
– Azért van, amit észreveszek.
– Például?
Erre nem tudott mit mondani, csak vállat vont. Clarity elnevette magát. Úgy döntött, megpróbál közvetlenebb lenni vele, ha már mégis szóba elegyedtek.
– Ezt a hivatalos hangnemet el is hagyhatnánk. Öregnek érzem magam tőle. De ha akarod, szívesen szólítalak Dr. Hawkinsnak.
– Nem, kösz. Csak simán Sean. Szerintem apádat a lapos guta környékezi, hogy épp velem beszélgetsz.
– Muszáj volt közbelépnem, mielőtt megölitek egymást. Egyébként teszek rá, apám mit mond.
– Dicséretes – biccentett, nem minden irónia nélkül. – Én viszont nem vagyok egy nagy beszélgetőtárs.
– Tudom, indiánság, kínzócölöp, meg minden.
– Valóban.
Odalépett a lóhoz, és a hasára tapasztotta a fülét. Néhány perc hallgatózás után megpaskolta az állat nyakát, majd szabadon engedte.
– Úgy tűnik, rendben lesz. Most megyek tovább, de figyeljétek a lovat. Viszlát.
– Viszlát – cincogta a lány furcsa lehangoltságot érezve az eddigi bizsergő izgalom helyett.
Sean megállt előtte egy pillanatra. Csaknem egy magasságban volt az arcuk még úgy is, hogy a lány a karámfán ült. Úgy érezte, mondania kellene még valamit. Kínjában elmosolyodott, majd vállat vont, és sarkon fordulva, égő tarkóval sietett az autó felé.
Nem tudta, hogy nem csak ő nem tudott, mit kezdeni a történéssel.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/158886