Túl a legszebb horizontokon
Széttörtem strófákból szavakat,
hogy sok darabjából összeálljak
azzá az eggyé.
Összefolyik tintasávon,
nagy csillagok akvarelljén.
Az alkotó pihen, a műhold követ.
Annyi maradt a közértben,
amennyit hagyott benne a stewardess.
A rúzs és púder mögött reklámmá nevelt arcok,
hangok és ráncok felvarrt utcái.
Dolgok, amiknek a nevét nem tudom,
de ismerősek.
Kanál cukor idegen boldogságokból.
Mivé kentelek el?
Ha visszafesthetlek a Mindentúliságon,
túl hamar rájönnek, hogy integetésünk
a terminálra nem búcsú, de szerény
üdvözülés a teljesség felé.
A csillagok késve érik el a szemeket.
Alkalomra várnak, hogy meghalhassanak,
mire könnyeznének beléjük.
Egyikük elkent fővel
kacsint az Apollo-járatra.
A stewardess szól:
„Hölgyek-urak! Ha most elnéznek jobbra,
tekintetük kisül,
s meglátják az elmosott alakzatokat. ”