Juditta: A vízbe esett szék esete velem (próza)
Megjelent:
Témakör: Abszurd



A vízbe esett szék esete velem

Először azt hittem, hogy meghalt a szék, de a kolléganőm azt mondta, hogy a székek nem halnak meg, mert amúgy is halottak az elejétől fogva, vagyis nem éltek soha, tehát nem halhatnak meg. Nem értek egyet, szerintem minden szék él, és minden széknek megvan a maga meséje.
Akkor láttam meg, amikor egyik nap a munkába menet minibuszoztam Aradról az Ein Gedi Spa-ba, és ott ahol véget ér az Ein bokeki szállodasor, a Holt-tenger egy kis beszögellésében feküdt a szék a hasán, illetve inkább állt a fején, a lábai az ég felé néztek, de a hasán mégsem fekhetett, mert nincs is hasa a széknek. Akármije van, a látványtól elszomorodtam, annyira magányosnak tűnt, a nem széknek való pózban
mintha mind a négy lába külön kiáltana, hogy szeretne kijönni onnan, de emberi segítségre van szüksége, és mivel én láttam meg, nekem kell ezt fölvállalnom. Úgy láttam, hogy nincs túl messzire a parttól, és ha lejutok, akár bemehetek érte a vízbe, a gyönyörű kék színű vízbe a szomorú fekete székért. Na de odajutni... ehhez autóstoppal kell megtennem az utat, hogy annál a szakasznál kiszállhassak, és belefoghassak székmentési munkálataimba.
Eljött a nap, rendben odaértem, a nap ragyogott, a Holt-tenger úgy kéklett ahogy legszebb napjaiban szokott, és akkor eszembe jutottak a "bulánok"!!! "Bulánim"!!! "Livloá", héberül elnyelők, elnyelni. A "bulánok"
alattomos és fenyegető földi fekete lyukak a Holt-tenger partján (a só alámossa a talajt), amibe, ha beleesik valaki - Isten mentsen tőle -, lehet hogy soha nem kerül ki onnan, mert ahogy neve mondja, elnyel mindenestül. Ezen a részen ugyan nem láthatók ilyen szörnyű képződmények, de egyszer egy Jenő-szerű jelenség (egy férfi nemű embertársamról van szó) azt mondta, hogy a Holt-tenger partján bárhol lehetnek bulánok, és ez most eszembe jutott, és féltem: Ott vagyok egyedül, közeledem a szék felé, és egyszercsak eltűnök, és soha többé nem talál meg senki, ráadásul a szék is benne marad a vízben. Fölhívtam a kolléganőmet, erre megkérdezte a földrajzi koordinátáimat, rövid vita után eldöntöttük, hogy észak felé vagyok-e vagy dél felé, hogy mégis tudja, hogy melyik lyukban kutassanak utánam, ha eltűnnék. Ezután már bátran elindultam a partra a szék felé, hogy megpróbáljam megmenteni.
Ahogy a part szélére értem, láttam, hogy olyan erősen lejt a talaj, hogy nem tudok leereszkedni, és már nemcsak a szék volt szomorú, hanem én is, hát legalább beszélgetni kezdtem vele:
- Hogy kerültél ide kedves szék?
- A múltkori viharnál. Belesodort a szél.
Legalább két hete itt állok a fejemen.
Azért jöttél, hogy kihúzz?
-Azért bizony,
De csak
Magam elé meredek,
Mert a part túl meredek.
-Ne hagyj itt kérlek,
Éjszaka félek,
A tenger halott,
Egyedül hallok
Magányos hangokat...
Így folytattuk a beszélgetést egy darabig valamiféle szabadfogású ritmusban, nem véletlen, hogy odakerültem hozzá, költői lelkű szék.
Megígértem neki és magamnak, hogy nem hagyom a sorsára végleg, és szerzek valakit, aki odajön velem a megmentése céljából.
Hajh! Vajh hol találok VALAKIT, ebben a rohanó világban, aki eljön a Holt-tenger partjára azért, hogy megmentsen egy szerencsétlenül járt széket, aki egyébként költő?



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/158704