Két világ között 01.
Álomvilág
MESÉLŐ:
Sóhajka, a szellőlány megpihent
A Néma Hegy lábához érve.
Mióta létezett, még nem tett ilyet,
Csak cseppnyi életét élte.
A Titkos Völgy rejtekét
Nem hagyhatta volna el,
Ám egy érzés szárnyra kélt,
Így hát bizony szállni kell.
A Néma Hegy súlyos bánata
A völgy mélyén is átölelte.
Nem búsulna többé már soha,
Ha szívébe majd mosolyt csenne.
Egymagában így elmélkedett,
Tölgyfa ágán ülve,
Gondolatfonállal mi mást tehet?
Szépen továbbszőtte.
SÓHAJKA:
Hatalmas szíve lehet,
Hiszen a hegyek óriások.
Örömében biztos nevet,
Ha feje búbjára rászállok.
MESÉLŐ:
Apró ajkán kedves mosollyal
A zord hegyet szemlélte.
Édesanyja akár a sóhaj,
Odasuhant melléje.
DÉLISZÉL:
Égbe szállnál, vár sok felhő,
De a perc még nem jött el.
SÓHAJKA:
Régen voltam bébiszellő.
Babusgatnod már nem kell.
Repülni vágyom végre,
Az égen madarak nyomába érni.
De lent a völgyben élve,
Csak téged hallottalak erről mesélni.
DÉLISZÉL:
Ha erősebb leszel,
Mi majd együtt szállhatunk.
Kicsim, bátran hidd el,
Lesz még annyi szép napunk.
SÓHAJKA:
Ezek Sóhajka lelkét
Simító kedves szavak.
De a Néma Hegy testét
Áztatja egy könnypatak.
Hol van az ő édesanyja,
És mondd, miért hagyta magára?
Valóság
MESÉLŐ
Angéla álmából felriadva,
Visszatért egy másik világba.
Hová tünt a szellőlány?
Az előbb oly közelről látta.
Ám ez, máris nem talány,
A jólismert érintésnek hála.
KATALIN
Ébresztő kis manó!
Hasadra süt már a Nap.
MESÉLŐ
Most ennyi volt a szó,
Mert „jó reggelt” puszit kap.
Angéla kicsit morci,
Az ébrenlét végtelen éjjel,
De már hajlandó szólni,
Haragra szívében nem lel.
ANGÉLA:
Anyu ébresztettél nyomban...
Várhattál volna pár percet.
Tudod, én látok álmaimban,
Itt meg sötét pötty az élet.
MESÉLŐ:
Világtalan volt a gyermek,
Így „csak” szívével érezte,
Egyre-másra könnyek szöktek,
Édesanyjának szemébe.
ANGÉLA:
Persze gond nincs egy szál se,
Folytatódik este álmom.
Tudom nem hunyhat ki fénye,
Mivel én már nagyon várom.
MESÉLŐ:
Ó azok a cseppnyi könnyek,
Végiggördültek az arcon lassan,
A lélekből jól kiszöktek,
S egy sóhaj kísérte „őket” halkan.
Ilyenkor a pillanat mindhiába fürge,
Mégis lágyan ringó csónak,
Katalin gyermekét magához ölelte,
Mert híján volt a szónak.