Nézem
Nézem, amint ujjaid között
az idő homokja pereg,
parányi dombbá nőve lábaid előtt.
Éltél bátran és éltél szorongva,
most mint élet-oldat ráfolyik a dombra,
és hogy kiirtsák a rád tapadó átkot,
sebesre marják ajkad a mormolt miatyánkok.
Csak a tépett lélek szép,
s mert nehezen szakad,
volt vele a sorsodnak dolga.
Majd...
Majd úgy mesélem el, mintha fontos volna.