Drakula-hommage
Furcsa szöget ütött
letoppanva szívemszottya
férgeim közé,
hogy költői unalmam
cigarettába sodornám,
oly kátrányos teremtmény.
A gondot hamar gézbe kötözte
hahotáink kéjutazása.
A fogak keretes szerkezete mögött
idegen nyelvet szőttek
lenyelt torokgombócok
és hitetlen cöcögések.
Jellemtelen majdnem-szerelem
fedhetetlen résutakon,
alkohollal csutakolt,
szerves útvonalon.
Gyomrom nedve emészti majd,
vagy súrolja testemé?
Mi ketten marionettként
csüngünk másokon.
Egymáshoz mint
a csüngés tárgyán
nem szólva összelélegzünk
a techno-beat tempójában.
Az éjszakát meghemperegve
alvó vagy őrzött
kóborkutyák, férgek
lakatokat rázva zörgetik feneküket.
Ostobák lettek, hogy a hamis vetületek,
ha nem is túl hosszan, de elragadják,
közös nevezőre hozzák
az éjre szült képleteket.
Akarsz, kivonulsz ostobán,
akár a bálvány,
kinek megálmodtad magad
két összetörés között, árván.
Hogy Drakula-étked nélkül
a napra halj, az estre virulj,
s még többet akarj.
Hogy bájitalok és álmok közt néha
vérvonallal csutakold feléd az utat.
Hogy majd egyszer új nedveket
szürcsölhess másban, magadban.
Másképp marionettek maradunk
elszakadt huzalokkal.
2019. március 22.