aron: Monológ (próza)
Megjelent:
Témakör: Gondolat



Monológ

Kontúrtalan felhők, egymásba feledkezett szélfoszlányok. Reggel. Az éjszaka még magára húzná sötét, fülledt takaróit, de nincs tovább, a napvonalak csíkokra bontják az eget. Fényorgia.
Tavaszi bódulatba borzad a táj. Leghűségesebb barátaim a tulipánok a sírokon. Akármilyen kemény a tél, márciusban feltörik a szürke földet, és fakózöld leveleiket – apró dárdák – ég felé meresztik. Van miből táplálkozniuk, a holttestek álmai drága humusz gyökereiknek. Egész bokorerdőt nevel ma is itt ez a temetősarki, elhagyott hant-halom. A koszlott, régi márványról már lekoptatta az idő a betűket.

te is bárcsak tulipán lennél bennem én vagyok a föld gyökereid tüdőmben tündökölnek homlokomon vérvörös szirmaid pár nap és elvirágzol nyugodni térsz

Vannak szobák, melyekben a parketta már recseg minden lépésre. A sarkok penészvirágokat nevelnek, az ablakokról rég pattog a festék, a szél besüvít ujjnyi réseiken. Ha ilyen szobában alszom, megrémít a csend. Elképzelem, hogy a függönylebbenés kézrebbenés. A plafon repedései eleven vérerek, az ajtó óriási, ásító száj, elnyel engem is. Üvegpohárral volna jó meghallgatni, miről mesélnek a falak. Talán azt mondanák el, hogy a tégláikat vér tapasztotta össze, nem habarcs.

rászegezem magam ágykeretedre rám veted magad messziről nevetve törjön ketté gerincem alattad minden kiszáradt rostom rút szálka elkerül ne félj sosem foglak felsebezni

Nehéz elolvasni, ugye, azokat a szövegeket, amelyek nem magunkról szólnak? Kit érdekelnek a megnevezett hősök, a kalandok, ha a sztori nem a miénk? Az írók olykor egy széklábról is oldalakat írnak, és könyvtárnyi irodalma van a hegesztésnek, versfaragásnak, az ételkészítési ismeretekkel agyon lehetne csapni valakit, a világ se tudná befogadni, amit a költők a szerelemről leírtak, elképzelhető, hogy a lapok közül megállás nélkül hullik ki a rózsa, selyem, csillag, kendő meg vércseppek.

én már csak rólad tudok érted meg helyetted nézd csak mennyi hiábavaló levágott kacska rím ostoba alakzatok bibliányi bölcsességet felejtek el megírni miattad neked

Nemrég történt, katicát csodáltál mosolyogva, megszámláltad pettyeit, hat és félnek találtad. Aztán bedobtad a tűzbe. Kitinlobbanás a téglák közt lángoló máglyán. Nem tudtam, gonosz felnőtt vagy-e, vagy kíváncsi gyermek. Nem tudtam, te vagy-e, vagy én vagyok a kezed, karjaid vasa, kinek a vérvöröse szemem körül? Tulajdonképpen bármilyen állatot képesek lennénk – mi ketten – kivégezni. Te megfojtanád, én siratnám, ha elfáradtál, homlokod tenyeremben pihenhetne. Idill.

csak én látom mindent tudok rólad neked adtam a ruháimat és te levetted háttal állsz gerinceden lefolynak a lángok a parázs halomba gyűlik kettőnk között legyen mire fellépni hogy elérjelek talpamra pernye tapad, tenyeremre hajszálaid

Tudnak-e valamit a hegyek a hiányról? A széles vállú tölgyek talán értik a mindenévi találkozást a tavasz-szerelemmel, a mindenévi halált a tél-félelemmel. A hegyek nem. Mészkőhegy vagyok. Forrásod átcsorog rajtam, tó gyűlik belőled gyomromban, lábnyomod alig érint, meg sem rezdül arcom, amikor elmész. Megszoktam, egész erdőket vágnak le rólam, gépekkel sebzik fel testemet, aknákat robbantanak belém. Hiányodat is megszokom.

nézd ezek itt vérhólyagok ajkamon a fohásztól annyiszor elmondtam ugyanazokat a szavakat csöndesen patakzik belőlem ez a félig vers félig próza kitépték karomat te voltál és nem rohan utánad senki én sem mehetek



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/158528