Aevie: Fehér fogak (2.) (próza)
Megjelent:
Témakör: Paródia



Fehér fogak (2.)

Minden fehér lett, az ég, a lég, a föld, és a szélvihar most már tízezerrel tolta tüdőmbe a havat – szén-dioxid helyett vizet köhögtem. Derűs időt mondott a sok alkalmatlan meteorológus, csak erre bírtam gondolni, meg arra, hogy miután a szörny darabokra tépte Q-t, már utánam szaglászik.
De fogalmam sem volt, hogy merre az arra. Lényegében a fent és lent megkülönböztetése is komoly gondot jelentett.
Aztán elkapott. Ember nem sikított még akkorát, mint akkor én, de más állat, növény, tárgy... sőt: híres ember sem; amikor vállon mart, és magával ragadott. Csak a kapu előtt fogtam fel, hogy nem a fekete rémizé szorongat, hanem Q. Szegény... ahogy gyorsan felmértem a sérüléseit, nagyon úgy tűnt, a legtöbbet inkább én okoztam, sem mint a vad.
A kapu zárva volt, Q üvöltve verte, de szerencsére nagyon gyorsan kinyitotta egy fehér ruhás nő. Hát, szerencsére. Életemben nem örültem még ennyire, belépni egy fogorvosi rendelőbe; meg asszem, sehogy sem, soha még és soha már, sem. Bevágódtunk az előtérbe, aztán gyorsan elsősegélydoboz után szerettem volna érdeklődni, de a nő eltűnt. A kapu tárva-nyitva tátongott, míg a nő kint kódorgott. „A szörny! ” – ordítottam Q fülébe – az eddig nem fájt neki… –, meg mutogattam az utca irányába. De a férfit ismét megszállta az a nagyon gyanús furcsaság, ami az este kezdetétől körbelengte. A fülét fogva beljebb ment, de nekem muszáj volt megnéznem, hogy a nő él-e még egyáltalán.

Nagyon is élt… – dühöngtem a tényen –, ugyanis az történt, hogy amint hősiességemtől vezérelve kidugtam orrom a hóviharba, az (de minden... a hó, a fehér, a szél, az őrület…) a másodpercek törtrésze alatt MÚLT EL, maga után hagyva a meteorológusok által jósolt derűs, enyhe időt. Merthogy a nő egy betonkeverőhöz hasonló szerkezet mögött állt, ott hajoldozott, azt lekapcsolva állította le a cudar időt.
– Mi a jó kurva élet…?! – tört ki belőlem, amikor még egyszer körbebámultam a csillapodó utcán. A nő fapofával nézett át rajtam, majd a hógép (vagy mi) mellett meghúzott egy bazi nagy kart, ami meg a bohócokat küldte a föld alá. Nem hittem a szememnek! És egyből leesett, Q mit értett „csapda” alatt. DE MIÉRT??? Mit kell halálra ijeszteni az embereket, a fogászat nem elég ehhez?!
Aztán, mintha tényleg ott sem lennék, kilépett a gép mögül, leguggolt, és köpenye zsebéből a tenyerébe vett, majd nyújtott ki valami kis izét. A fapics... fapin... szóval a fapofija aztán széles vigyorra váltott, és mint egy idióta, skizofrén fogyatékos gügyörészni kezdett, hogy: „Cukika-mukika, ici-pici Cukika, gyere szépen a mamihoz, Cukika! ”
Akkor... farkát behúzva (!!!) előoldalgott CUKIKA, a fekete rém, kinek fogazatát egy kardfogú tigris is megirigyelhetné. (Biztos ilyesmi szörnyek miatt pusztultak ki.) Rémülten ugrottam hátra, és húztam be résnyire orrom előtt a kaput, arra számítva, hogy a kegyetlenül kiélt fejű nő fél karja menten Cukika gyomrában landol. Hát, tévedtem. Cukika ezennel valóban cukikán viselkedett. Hízelgett, meg nyalakodott mindenféle fanyalkodást mellőzve. A tény, hogy Cukikát is szánt szándékkal küldték ránk, még egy olyan szőke nőnek is teljesen világossá vált volna, aki a legvéresebb vészhelyzet közepén is a haján aggódik – nem hogy nekem, aki a haján kívül még pluszban a sminkjén is –, és a tény nagyon rossz óment jelentett, ha gondolatainkat a fogászat berkeibe vagyunk kénytelenek visszaterelgetni. Mi lesz a székben, ha már az utcán ki akarnak nyírni?!
Egy hatalmas „basszus”-sal vágtam be magam előtt a kaput, és nyargaltam vissza Q-hoz.

Q-hoz, aki jogi szakzsargonnal próbált nyomást gyakorolni a recepciós pultnál a körmét reszelgető nővérkére, hogy meggyőzze: inkább elvérzik itt önként a perzsa szőnyeg közepén, mint hogy három ragtapasz miatt háromezres készletet megvásároljon?! Pedig a jogi szakzsargon igazán be szokott jönni a csinos nővérkéknél (legalábbis menőbb, mint a „kökóla? ”), nem is értettem, hova tűnt Q joeblack-es (avagy bradpitt-i) vonzereje.
Lassan rá kellett döbbennünk, hogy a házat ördögien gonosz erő tartja átok alatt, melynek sosem szabadott volna átlépnünk a küszöbét. Szó nélkül meg kellett volna vennünk a háromezer ragtapaszt (így visszagondolva, még tízszer ennyit is...), aztán azonnal húzni innen a sunyiba. De tudjuk, hogy a buta szőkék mindig az emeletre futnak a gyilkos elől, a vagizó pasik meg… Azokat még a szőkék előtt kinyírják, mert amit még a pokoli átoknál is jobban érzékeltem, nos, az volt, hogy ennek a fogászatnak tuti, nem Q a védője. De akkor mégis minek hozott engem ide?



Megjegyzés: Folyt. köv.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/158437