Magyari Emese: Szent fehérség (próza)
Megjelent:
Témakör: Halál



Szent fehérség

Oly tisztán csillogtak a szemei... Bár akkor még nem is lehetett tudni, hogy a hidegtől-e, vagy az érzelmektől-e, de úgy tűnt, hogy a könnyek üveges fátyla mögött már egy történet sejlik kibontakozni: olyan volt, mintha egy korcsolyapálya tükrében a fény lánya revüzne a jégkirálynak. De ő aztán tényleg nem azzal volt elfoglalva, hogy éppen akkor ki és mit látna benne, vagy képzelne bele; egyszerűen a feltárulkozó csodát próbálta megragadni.
Havazott. Hosszú idők óta, először. Úgy ült a padon, mintha a világ közepén pihenne, és az élet színpada előtt a legelőkelőbb helyet foglalná el. Számára, éles képekben virított a mennyei műsor: milliónyi angyalka szeleburdiskodott, táncolt, ugrándozott... mindenféle mozdulatokat bemutatva, csakhogy minél tetszetősebb legyen az előadás. Álmélkodott, hogy miként szállhatnak lefelé olyan könnyedséggel és szabadon, holott a szent fehérség irányába mindig is felfelé kellene tartaniuk...
- Ejnye, csaknem háborodtak meg ezek az apró égi teremtmények? – motyogta magában az öreg. - Kinek a bolondját akarják járatni ezek a játékos lélek-lények?! – majd lassan kezdett összemosódni tér és idő egyaránt...

Az asszonya csicseregte el néhány pajkos pörgés között, hogy őrá az Isten kedvencei vigyáznak, mert biza elsuttogták neki az élet titkát, de angyal-becsületre hivatkozva, csak akkor adhatja tovább az urának, ha úgy zárja szívébe, és marad csöndben ezzel a megfoghatatlan kinccsel, ahogy Zakariás az angyaltól kapott hírrel. Az is igaz, hogy az isteni "büntetés" volt, de az öreg nem állt le vitatkozni a fehérnéppel, elfogadta: ha nem tudhatja meg, nem tudhatja meg... és kész. Főként, hogy mesebeli szépségű nejecskéjével egyéb tervei voltak, mit fecsérelje az idejét holmi túlvilági álhírekkel, mikor ez alatt megölelhette hegedű-vonalban ívelő derekát, s ujjbegyei olyan összhangban varázsolódtak egyetlen vonóvá egy szemvillanás alatt, hogy csak alig győzte a párja a fordulatokat a képzeletbeli bőr-húrok megfelelő elérhetőségéhez. Egyre inkább gyönyörét lelte annak hallgatásában is, amit így csalogathatott ki az egyre szerelmesebb asszonyka szájából. Mint egy vérbeli zenész, úgy játszott azzal a hangszer-testtel... s életre keltett múzsája maga volt a tündér-hang... Még most is visszhangzik fülében az őszinte szavak csengettyű-koncertje: – Szívvel mérd döntésed erejét, hittel állítsd be életed mércéjét, és lélek-bölcsődben mindig szeretettel gondozd a tisztelet és az alázat gyermekét.

Hirtelen összerezzent. Összevont szemöldöke alatt, a havas tekintet mögött egy egészen más kép rajzolódott ki. Mintha el is bizonytalanodott volna... és beékelődött egy feketés szürke gondolat, amolyan sárszínű: - Hova lett az asszony?! – nagyon összpontosított, de csak annyira jutott, hogy talán valami nincs rendjén...
Azt már soha nem tudhatta meg, hogy az volt - csak orvosi szemszögből nézve - az utolsó tiszta villanása az elméjének.
Messziről... a pad már nem is látszott, a test vonalai se körvonalazódtak, alig néhány hanyag vonás maradt a sors-palettán... Csak a hópelyhek olvadtak bele egy hatalmas közös fehér sírba... olyan volt, mintha egyenként áldoznák fel makulátlanságukat egy kivételesen szép illúzióért. Az élet egyetlen parányi szépsége pillanatok alatt öröklétté varázsolhatja önmagát, magát a létezést is. Az öreg még egyszer tágra nyitotta szemeit... olyanná váltak a pupillái, mint két fekete lyuk az űrben... s lassan-lassan úgy tűntek el az emlékei, ahogy az élete is a föld felszínéről: irdatlan sebességgel és visszahozhatatlanul....



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/158219