A végén csak Mi marad…
Összeborulnak a völgyek,
az erdők, a fák, a fények,
hátukat lelkednek támasztják
rebegő bordák súgta éji kéjek.
Sóhaj patakban csordogál a reggel,
az álom, a sóvárgás, a vágy,
öledben elszunnyadó Ősz,
Télbe forduló világ.
Pihenni térnek az égitestek,
a csillagok, a bolygók, a holdak,
üstökös fátyla szunnyadva bőrödön
simít, mint erdő szegte tisztást a tópart.
Veled alszik a pillanat, álmot lát
térben, s időben az anyag.
Magába omlik a Mindenség,
s a végén csak Mi marad.
Kinyíló szemedben oldott szóra
égisz-orca bólint kedvesen,
nászt jár benned az illó élet-óra,
ütemre lélegzik ihletem.
Összekulcsolnak az évek,
minden mi jó volt, vagy fájt,
a szótlan pillanatok megfáradt
tüzéből pattogó „lépjünk tovább” szikrák,
az álmok, a csókok, az érintések,
a küzdelem,
s minden bók,
mit kimondatlan is,
de kimondtál
Nekem.