Aevie: Babaház IX. 2006. / 5. A csöndben elosonók (regény)
Megjelent:
Témakör: Felnőtteknek



Babaház IX. 2006. / 5. A csöndben elosonók

*

John


Eltévedtünk. Délibábokat kergettünk a sivatagon át. Embertelen hőség forralta agyunkat, már sosem derül ki, hogy az út menti kápolna valós volt-e, vagy csak hallucináció. Nem értük el. Volt, hogy siettünk, lélekszakadva rohantunk az életünkért futva, majd kietlen vánszorgásba csillapodott a lelkesedés. Sehol sem találtuk Dee-t.
A csónakban mintha ő ült volna, az apró, kristálytiszta tó partján, de nem láttuk pontosan. Az éji ég csupán tűszúrás nyomokban világított csillagaival. Mire a vízhez értünk, a csónak is köddé vált, úsznunk kellett… Úsztunk gyorsan, lassan, rettegve, máskor céltudattól felbátorodva, de a bolygó görbületén túl sem kelt felettünk útmutató-szivárvány.
A pipacsréten azonban már tudtam. Nate-re néztem, világoskék szeme kétségbeesetten világított rám, pedig sejtenie kellett, hogy ez már North Side. De én tudtam. Éveken át hallgattam Dee-t, miközben álmában beszélt. Angie festményeit álmodta saját világgá; úgy, hogy sosem láthatta azokat, mind elégett a tűzben. Ahogy mi, ő is kergetett valami fontosat. Hozzám sietett a sivatagban, a kápolna ajtaját Ava őrizte. A csónakban Angie ült, és… Dee időről időre elesett a stégen. A térde állandóan sebes volt, egyszer Nate még össze is varrta.
És akkor, abban a másodpercben, amikor megtudtam azt, amit mindig is tudtam: minden álom a haldoklás egybefolyó stációja, és minden ébredés az én halálom kicsiny mozaikszeletkéje. A szívemet megragadja mellkasomban a sötét, mikor fülembe suttog a túlvilági jelenlét…
„Sosem létezett a kőfal. Nincs ajtó, ami megvédheti Dianne-t. A lelkek testeket keresnek, a testek lelkeket. Valaki porig égett. Valaki meghalt. Üvöltenek a farkasok. ”

*

Nate


Először azt hittem, egyedül maradtam, mert olyan rohadt hosszú a pipacsok szára, hogy nem is láttam, John ott fekszik alul. A szeme nyitva volt, amikor félrenyomtam arcából a virágokat, meg akart szólalni, de teljesen megbénította az a valami, amit a mellkasában érzett – ujjai elfehéredtek, annyira nyomta Jerry fejét…
– Szívrohamod van? – kérdezem rémülten, de megrázza a fejét, és az ökle szorítása is enyhülni látszik a pólóján. A kezembe veszem befeszült csuklóját, és mérni kezdem a pulzusát.
– Nate, tudom, hogy… – kezdi elszorult torokhangon. – Hogy azt mondtam, ez csak egy álom. De minden rémálom kitárta a két világ közti ajtót, és mostanra már minden lélek visszatért közénk.
– John, most akkor valami agyi katasztrófád van? – Felemelem a mutatóujjam, és balról jobbra húzom, hogy kövesse a szemével, de elkapja azt, és az aljnövényzetbe nyomja, majd felül.
– Jól vagyok. A következő álom a pokol. Angie utolsó festménye.
– Az utolsó képe nem a pokol, hanem a menny! – vágom rá, még pontosan emlékszem anyu be nem fejezett alkotására. De John már megint úgy sóhajt.
– Is. A komódra támasztottam, és elé rendeztem a családi fotókat. Sosem láttad a vászon alját, csak a tetejét. Bár, szerintem az is csak minimum a purgatórium lehet, Nate.
– Még miben hazudtál?! Várj, nem! Voltál egyáltalán bármiben, valaha is őszinte velem? – Hátrébb lépek, majd leülök a fűbe, neki hátat fordítva.
– Áh, Nate. Azt hiszem, semmiben. Állandóan hazudtam, hogy védjelek.
Megfordulok, felé iramodok, hogy jól beverjem az arcát, de öklöm a csapás utolsó másodpercében megbénul. John úgy nyúl a zsebébe, mintha pontosan tudná, hogy sosem lennék képes bántani őt. Egy fogat nyújt felém a tenyerében. Karom leengedem, és elveszem a kezéből.
– Még havazott. Negyven napig csak hullt, minden egykor lángra kapott szövetet semmissé hűtött. Senki nem talált semmit, csak te láttad.
– Olyan volt, John, mint egy féreglyuk. Egy kitépett darab a világunkból. Feneketlen, koromfekete, kereszt alakú folt a fa törzsén, aminek nincs mélysége. Ahogy a húsevő baktérium zabálja fel a testet, megsemmisítő, óriás lyukká. Pont olyan volt.
John bólint, így folytatom:
– Senki sem talált semmit, de én tudtam, hogy az ott Anne. Ahogy benyelte maró torkán őt a fa.
– Tavasz lett – folytatja a bátyám. – És Scott még mindig nem volt meg, én állandóan itt kerestem. Azt gondolom, hogy őt kerestem… De talán mégis inkább a húgunkat… És ezt találtam – mutat a kezemben lévő fogra. – Kukacok, férgek, hangyák hemzsegtek rajta… Igen, épp így tűnt fel. Meg kellett néznem, mit másznak meg a sötétben élők. De nem mertem megmutatni neked, féltem, hogy felismernéd… Féltem, hogy azzal eltemetnénk őt.
A könnyek az én szememből buggyannak ki.
– Ez az ő foga, John – bólintok.
– Ezt nem tudhatod!
– Tudod, én is hazudhatnék neked. Mondhatnám, hogy ez bármelyikünk bal alsó hatosa lehet. – John reménykedve pillant rám, mintha csak azt kérné, hazudjak… – De ez szürke, elölt fog. Még a tömés alakjára is pontosan emlékszem.
– Ne… – John az ajkához kap. Tudom, hogy belehal, amit készülök mondani neki, de én nem hazudhatok. Ő a mindenem, az egyetlen bátyám, apám helyett az apám.
– És nem azért kapta tőlem akkor a babaházat, mert jól viselkedett… – John lassan rázza a fejét. – A fogorvos három ujját harapta le akkor, John! A hat éves kicsi Anne… John… Az első fogai még csak tejfogak voltak, és a leharapott csontok alig fértek el a kicsi szájában. Az orvos ájultában is üvöltött, és Anne kiugrott a székből, kezébe vett egy vésőt, amit a földön fekvő orvos nyakához nyomott. Aztán felém fordult, és a fél arca lógott a zsibbasztótól, a nyakáig vértől csillogott, de képes volt vigyorogni… Akkor zsarolt meg azzal, hogyha nem kapja meg a babaházat, akkor a fogorvos meghal.
– Úristen, tejfogakkal?! – rebegi ujjai közé John. – Hogy úsztuk ezt meg?!
– Éjszakai ügyelet volt, nem volt más, szemtanú, vagy asszisztens, minden adatot töröltem, az ujjakat jégre tettem, és kihívtam a mentőket. Sosem tudta meg senki. Csöndben elosontunk. Anne-t utána máshoz vittem, és minden kezelésnél előre kapott egy babát, hogy...
– Hogy jól viselkedjen – sóhajtott.
– De azon az éjszakán nagyon fájt neki, ahogy a fogorvos belefúrt a fogába.
– Képes lett volna ölni... Most is ez a helyzet, Nate! Vagy én halok meg egyedül, vagy Dee is. Hogy Dee-t szeretjük, ez mindennél jobban fáj neki.
– Miért szeretjük Dee-t, John? – sóhajtok. – Annyira könnyebb lett volna az élet nélküle.
– Ezerszer rágtuk át ezen magunkat, öcsi… Dee az egyetlen jótett az életünkben. Az védelem ára pedig épp akkora, amekkora a bűneink mértéke.
– Mintha le lehetne mérni az ilyesmit – forgatom a szemem, de a bátyám rám pirít.
– A fogorvos három ujja. A zárda hatszázhatvannégy lelke. Az egyetlen nővérem, Angel.
– Nagypapi, nagymami – vágok közbe.
– És Anne… Látod, hogy a kezünkben kihunyt életek igenis számolhatóak?!
– És most mi lesz? Mit csináljunk a kurva pipacsokkal?
John lassan rázza a fejét.
– Vagy bemegyünk a házba, ott van Anne, és végre befejezzük a történetet, vagy tovább keressük Dee-t.
– Ahogy te szeretnéd, bátyó. Úgy legyen minden!
– Akkor irány a pokol...

*

Dee


Átlépem az ajtót és kinyitom a szemem. Fagerendázat magasodik fölém, itthon vagyok, a régi házban. Oldalra fordulok, nyárillat lebben a nyitott ablakon át.
Végre újra itt vagyok – lépdelek beljebb, olyan jókedvvel, mintha a mai nappal kezdődött volna a nyári szünet első napja. Talpam a rég tapintott padlón, ahogy az ablak felé haladok. A két bátyám a virágok közt ücsörög. Fehér pólókban ülnek egymás mellett, és nagyon szeretem, ha ezt csinálják. Ha itt vagyunk, képesek reggeltől együtt lógni, míg otthon, van, hogy hetekig alig beszélnek.
Ám a szívem összeszorul a látványtól: Anne is itt van. A mező közepén babrál a piros pipacsok özönében.  
Az égre nézek, a szalmaszín napra, és azt kívánom, bár porrá égetné Anne-t. Aztán visszaszívom, mert meglátom, hogy kettő van belőle. És a két Anne egyszerre vigyorodik rám.

*

Anne


Hát, itt vagy kicsi Dee. Vajon lejössz-e az emeletről, ha látod, ahogy szétkapom a bátyáidat? Vagy inkább csak csöndben elosonsz...



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/157749