Hangtalan

Néma tótükör, csupán a láp dalol,
nem én; fogoly vagyok kopott ruhákban,
s legyűri gyönge testemet, ha lágyan
szél szalad felém a lomha fák alól.

Kint süket fülembe zajt süvölt a nyár,
sziklakönny patakja lusta lomb alatt
szirteket szakít, de hangtalan marad,
mert a "börtön őre" csöndlakatra zár.

Zenét nem ont az ég, nem adja dalba
játszi záporok neszét, de már ledér
madár se szól; sivár a táj nyugalma.

Tetszhalott a metronóm, s a csontra mér
ütést; vajúdna még, hol elvetél Ma,
Múlt időz Jövő fölött, s dühöng a vér.




Megjegyzés:
Szeretettel ajánlom Hepp Bélának, aki türelmes gyomlálgatással eljuttatott a szonettek valódi és emberi szabályainak, gyógyító erejének, feneketlen mélységének megismeréséhez.

Köszönöm szépen, aLéb! : -)