Aevie: Babaház IX. 2006 / 3. A jól kikövezett vérkút (regény)
Megjelent:
Témakör: Felnőtteknek



Babaház IX. 2006 / 3. A jól kikövezett vérkút


*


John


Először a fogaim potyogtak ki a számból, még gyűjtöttem őket a markomban, aztán arra gondoltam: ez úgyis csak rémálom, ha ébredek, minden a régi lesz.
Elszórtam azokat, aztán egyszerűen csak hagytam, hogy a bőröm leváljon a kötőszövetemről, nem fájt. Pedig az izmaim bomlani kezdenek a lángra gyulladt manchineel fa fekete füstjétől. Először csak rizsnyi méretű kukacok jelentek meg a karjaimon elvétve, most már egyre kövérebb és hosszabb férgeket látok megbújni közvetlenül a felkarcsontom mentén. Gyorsul a rohadás, növekednek a paraziták, az elfolyósodott, fekete szövetek között gennyhólyagok bugyognak, peték hemzsegnek a mélyén. De nem fáj, nem fájhat egy álom.
– John? - Gyermekhang mögöttem.
Ahogy fordulok, arcomról leesik egy csont. Nate áll mögöttem, még kicsi. Markában két felnőtt vesét tart, amit felém nyújt. Kezembe venném, de az egyik leesik. A hófoltos ösvényen lángra kap, elkormolódva zsugorodni kezd. A másik, ami lyukacsos csontkezemben izeg, állományában mozog… Mételyek rágják a belsejét.
– És a fogaidat is összegyűjtöttem!
Két markában nyújtja felém a hófehér fogakat. Ránézek:
– Ezek nem az én fogaim, mind teljesen ép.
Könnyes arccal fordul felém, alsó ajkáról vér szökken, megbukik állán, majd a hópelyhek közé csepeg. A vesén tomboló elemésztő tüzet a hó nem… de Nate szájából ömlő vér egyből eloltja.
– Neked adom a fogaimat. – Ahogy nyílik a szája, a buggyanó vér egy nagyobb tócsába fojtja a füstölő vesét, egyre tér vissza az egészséges színe.
A tócsa mellé guggolok, Nate hátrál, ahogy apró tóvá duzzad a vértömeg. Csontvázcsonk néz rám vissza vértükörképként. Ahogy beletenyerelek az öcsém vérébe, a kezem felépül. Szemvillanás alatt erősödik eredeti lemezeire a csont, holtan hullnak ki belőlem a férgek. Kanyarodnak az erek, húzódnak az izmok, párnázódik a kötőszövet, végül karcolásmentes a bőr, mi mindenemet elfed.
A tó döbbenetes sebességgel kezd párologni. Felállok. A számban sima és domború fogakat érzek, ezek nem az enyémek. Nate fekvő testét áztatja ki magából a csökkenő vérszint. De alig látok a túlpartig. A hulló hó a talaj felett a vér párájával folyékony kígyófelhőbe gyűrűzik. És most fáj. Csíp, ahogy átgázolok az alvadásnak indult ingoványon.
Tizenkét évesként fekszik előttem az unokaöcsém. Barna, élére vasalt nadrágot és kék-fehér rombuszmintás kardigánt visel. A lép magasságában vér itatja át a pulóvere szövetét. Most az én vérem kell őneki!

*

Ava

– Meddig fáj még, Ava? Még meddig? Mikor múlik már el? Ava?
Dee nyüszít. Rekedtté szorította torkát az elmúlt idők sikolya. És ami elmúlt, belekövül mindabba, mi sosem történhetett volna meg. A hangok lenyomat nélkül vesznek a semmibe. Ahogy kővé zárul kültakarónk, és az én szívem lét nélküli páncéllá, úgy szenved Dee egyre jobban. Belé nem hatol a sötétség, csupán körbeveszi ragyogó lelkét. Kívülről vastagszik, és ez olyan, mintha több tonnás autó hajtana át a testén. Feszít, duzzad, de sosem oldódik. Nem tör másik útra, a fény és a sötét örök harca ez. Nem is lehet másként, hiszen John az apja, én pedig az anyja vagyok. Vérző kis csillagom a végtelen idő fagyos telében, kinek halálos sebe sosem gyógyul már.
Én más vagyok. Akiből hiányzik a fény, abban a sötét bátran túr járatokat önmagának. Kataklizma vagyok, egyre bonyolódó pokolalagút a lényegem. Útvesztő vagyok, számtalan elmecsapdával. Belém szeretsz, aztán meggyilkollak. Megkedvelsz, én elevenen elégetlek. Nekem sosem fáj, azért létezem, hogy szálkás, óriás fakereszttel felhasítsam mindazok végbelét, akit sosem bántottak. Egyedül Dee fájdalma zárja le bennem a mélyen tátongó vesztőhelyek nagy kapuját. Ha ez nem múlik el, a világban olyan iszonyú fájdalommal izzunk majd tovább, hogy egy pont fogja magába szívni a mindenség gyönyörűségét.

*

Anne

John kiterítve. Scott kiterítve. Köztük fal, a kőkorlát. John a hátán, a fák között fekszik. Szívét felszabdaló tűzcsóvák sosem engedik már el tőlem a lelkét. A betonon, pofájára ájulva Scott. Többé nem hagyhat el! A diadalom hópelyheit ízlelgetem ajkamon, miközben minél magasabbra emelem Nate-et a háztól. Ha az egekben lesz, elengedem. Fájjon neki, de úgy fájjon a földet érés, ahogy még sosem fájt neki semmi. Azonban Dee nincs meg.
John arca mellé térdelek. Hófehér ő, nem sebzik a lángok, de csak azért, mert én így akarom. Aztán mellkason vág a felismerés, ahogy gyorsan mozgó szemhéjára nézek. John nincs velem: ez R. E. M.! S a gyomromba tolul az egész élet – Dee-vel álmodik –, térdre hullok, és közvetlenül a szemére hányom a gyomrom tartalmát: döglött egereket zabáló dögférgek. A rágcsálók elhullnak nyaka mellett, de a férgek az arcán ficeregnek, majd John szeméhez furakodnak, és berágják magukat a bátyám agyába.

*

Nate

Az életben csak egy dolog rossz: ha John-t sírni látom. Arca sápadt és duzzadt, sötétkék szeme ázott, és végtelenségig kétségbeesett.
– Nem fáj! Semmi bajom! - hadarom gyorsan, de ilyenkor mondhatok bármit, vigasztalhatatlan. Mintha csupán egyetlen rossz dolog egyből az egész világát azzá tenné.
Gyorsan felállok, leporolom magam, és igyekszem nem sziszegni a térdemen tátongó nyílt seb fájdalma miatt.
– De nagyon nagyot estél! - szól, de már nyugszik. – Biztos, hogy jól érzed magad?
Finoman bólintok, és örülök annak, hogy újra ura lehetek a testemnek. Szar lehet marionett babának lenni. Aprót mosolyog, és gyorsan én is végignézek rajta, hogy biztos nincs-e baja. Fehér pólót visel, a közepén Tom és Jerry vigyorog fogatlanul – átütné a vér, ha megsérült volna.
– Te jól vagy? A vércukrod? A veséd? A fogaid? És… Azt sem tudom, hogy még mit kell kérdezni? A limfóma? Hol van benned? Én kiszedem belőled, John! Mindenhonnan kivágom!
Mosolyog: fogak rendben, a többi végzetes.
– Meg kell találnunk a többieket, és fel kell ébrednünk! - válaszolja sürgetőn.
– Lucy meghalt.
– Nem, dehogy, Nate! Ez csak egy rossz álom. Semmi baj nem lesz!
– De a limfómád valóságos. Ha felébredünk, te halsz meg.
John közelebb lép hozzám, és megfogja a kezem. Kék szeme sötétté komolyodik.
– Még van idő. Dee-t meg kell szabadítanunk Anne-től. Meg kell szabadulnunk tőle!
– Mi? Dehogyis! Én megműtelek, Anne beadja a gyógyszert, és élni fogsz!
– Ezt már megbeszéltük, Nate. Ő már nem Anne. Ő ide akar visszahozni engem, a megkopott babaházba. Így is, úgy is meghalok, öcsi. De Angie-vel leszek. Anyuékkal, és nem itt, ahol döglött egerek eszik a dögférgeket. Vagy fordítva… Dee pedig élni fog. Épen és egészségesen, úgy, ahogy még sosem engedte neki Anne. És ahogy én vigyáztam rátok, Nate, most neked kell. Mert én már nem leszek. Neked jobban kell csinálnod!
– NEM! Nélküled nincs semmi! - próbálok nem bőgni, de John megfog, és az ölelésébe ránt.
– Figyelj… Csss… Ne sírj… Megműthetsz, ha akarsz. Beleegyezem. És a gyógyszerbe is, csak azt értsd meg, Nate – megfogja a vállaimat, és eltol magától, hogy lássa az arcomat –, hogy Anne meghalt. Gyere, megmutatom…

*

Scott


Ezerrel tolom a csajt, épp rajtam lovagol, de már kezdem unni a pózt. Kinyitom a szemem, bőre nem falfehér, hiányzik köldökéből a hókristályköves piercing, és nem csontsovány! Apró cicik a teltek helyett, fekete haj a szőke helyett…
A csípőm begörcsöl, a farkam cérnavastagra ugrik össze hüvelye mélyén. Ez nem Anne. Ez a húgom. Tök pucér. Ledermedve nézek fel sötétkék szemébe, arca közönyös. Aztán állon ragad, arcomat betolja fogsorom közé, és majd' letépi fejemet a nyakamról, miközben leszáll rólam. A hátára fekszik, miközben húz magára. A pöcsöm visszaugrik a hasüregembe, a gyomrom kavarog.
Hallom a bátyáim hangját kiszűrődni a konyha felől. Őt emlegetik, az ájulásokat és az evést. Elméleteket gyártanak, agyalnak, diagnózist egyeztetnek ahelyett, hogy... Elbaszott egy álomvilágban lebegnek.
– Rám akkor sem vigyáz senki, amikor mindenki itthon van – Dee hangja olyan, mint egy beprogramozott játékbabáé.
Kihátrálok, és a fürdőszoba felé sietek. Benyitok. Anne épp a vécébe lottyant. Fél karja a torkában – vagy már inkább a gyomrában. Hányásszag van. Leülök mellé, kezem a hátához közelítem, de a simogatás előtt abbahagyja. Kiemeli fejét a vécéből, hátraugrok a látványtól. Arca, nyaka merő vér, alkarján szőrös rágcsáló maradványok, ajkán, állán kukacok ezrei. Kezeimet számra tapasztom, rohanva állok talpra. A vécékagylóban egymás hegyén-hátán másznak a vérmaszatos egerek. Anne engem bámul, látszólag bűnbánó világoskék szemekkel. Mozdulatlan az arca, miközben karját belemártja a vécébe. Új ficergő egeret szed ki onnan, és a szájához emeli. A rettenet előtti utolsó másodpercben megszólal:
– Te hülye fasz! Milyen elkurvult világban élünk, ha már te is összekeversz a húgoddal!
Aztán két rágás után az egész állatot betolja a szájába. A farkát úgy szippantja be, mintha csak spagetti lenne.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/157693