Át az éjszakán
Éjfélt üt az óra
kárjaim térdeimre hullva,
fejem lehajtva
könnyeim a földön,
teret eláztatva,
szemeim se más nekik,
börtön!
Ki nézve az ablakon,
merengőn.
Csak egy hópihe
a mennyből.
Úgy látszik messzibe,
a fa mi bizsere,
mintha a nap az éjszakába költözne.
Talán csak elmém,
játszadozó.
Hisz nincs is nappal se hó
tán csak ideje lenne
az idő rohasztó kebleiről lecuppanni a térnek,
vagy csak szemeimbe
visszatérnie a fénynek!