... amim még volt, azt mind
mind neked adtam,
lelkem
ép darabját,
a szívem
magasztját,
nyugalmam
és
békém, s mert szomjas voltál,
rövid szertelenségem
végén
higgadtan
a feltétlen szeretet
cseppjeit
gyűjtögettem
maszatos tenyeremre,
friss forrásvízzel
hűtve,
igaz szóval
édesítve,
hogy végtelen
messzeségbe láss.
S most mégis
kiszáradt a szád,
nem hallasz,
nem látsz.
Mondd,
lemostad a tenyerem
hogy tisztának láss,
megtagadva a tér és idő
kontinuumát,
vagy betépve,
némán táncolsz tovább
a kozmikus rengetegben,
mert valami bánt.