Ott a hídon

Ott állt egy hídon a remény,
ám mégsem szólítottam én.

Legott felém fújja a szél
gyönyörű fekete haját,
illata is csábító volt,
pedig messze várt, odaát.

Mégis már szívemig hatolt
égszínkék lágy pillantása,
azt kértem, kívántam akkor:
csak én, senki más ne lássa!

Megbabonázott valami
szelíd báj, mély vágy, ami ott
lebegett énkörülöttem
és lelkem mélyéig hatott.

Lehet, szárnyai is voltak,
miket csak én érezhettem!
Vágytam rá, hogy öleljen át
s pihe ágyon álljunk ketten!

Az esti fény úgy cikázott
lent a lágyan folyó Dunán,
hogy megfestettem volna azt
egy álomrandevú után.

De ő csak állt ott a hídon
én meg marcangoltam magam,
bizodalmam veszett aznap,
mindent a régiben hagytam.

Talán engem várt a remény,
de végül elvesztettem én.