Díszlet
Üresen kongó időburokban
áll a nap, rezzenetlen.
Pattanásig feszült
szolgasor rongyain,
dobbanó „Hiszekegy... ”,
ám e kezekben
alant a görcs is
csak megszokás,
múlt taposta remény,
nem szül hitet, bizalmat.
Míg odafent, veszett
barom-had toboroz
utcakőre tapadó
ezernyi másodvéleményt;
okozatot az okhoz.
Végemberek
köré szűkült,
kifordult világ ez.
Kilóg belőle nyakam, lábam, karom…
Lám, hatalmas vagyok! –
nincs ki feloldoz.