Vasárnap
Szunnyad a hév, a bolond láz,
az ajkamat válladra vonzó erő.
Mellőzve minden eufóriát,
e szentimentális áradat
mégis bennem úgy tör elő,
mint a vágyott vasárnap íze,
s szeszélyes szavakon
remegés fut tova,
gondolat-meztelen—
Elmosódó lelkiismeret és
évek összegyűrt ultimátuma
feszül kézfejemen.
Az észrevétlen hátráló gyönyör
torkomat gyötörve tapad,
mint egy falat
szemlesütve
sűrűsödő,
rőt alkonyat,
ám reggelre mindig félve,
színtelen szájjal feszül közénk
a „mégse”,
míg fakuló élekkel rogy térdre
ezernyi emlék;
várva
kivégzésre.