Átkozott
Régen keresem a hitem,
hiszen ma már mi mást lehet,
de egyre úgy érzem, nincsen,
elzárják tőlem a teret.
Pengeéles sziklákon át
szilikon lelkem meghasad,
bár én nem látom az okát,
azért még ütöm a vasat.
Ám lassan a kohó kihűl,
karomból elszáll az erő,
a pokol kapuján kívül
lángolva vár egy heverő.
Rajta egy kő a vánkosom
mi szívem helyén lakozott,
elmémen jövőm átoson,
így lett viharvert, átkozott.