Síró Bohóc
Lábadozom az életből,
bár fáj még a lelkem maró
felismerés: ebből elég.
Nevetnem kéne tán?
Keserű kacagás, maró
gúny, túl nagy volt
az ár.
Valómat adtam,
életet, halált,
szerelmet, nem kellett.
A tudat gyötrelme
kúszik mint kígyó,
mérgét elmémbe lövellve.
Vége.
A rózsaszín köd eloszlik végre.
Mily' vak voltam,
gyötrődve látom
fájdalmas földi valóságom.
De gyógyulok, az
érzelmek fojtó szorítását
ledobom, önsajnálat
marcangolását tudatom
sós könnyekbe oldva,
szívem kínját lemosva,
lábadozom.
Bár a szomorú bohóc
keserű mosolya
arcomra fagyott.
Nevess csak élet, tudod,
én majd később mulatok.