Napló – Levél X.
Rongyi-kutyik, és más apróságok
Minden anyuka és apuka (többnyire) átesik a plüss-korszakon. Vannak sima és kerek időszakok, vannak szívfájdítóak, és sok-sok vidám pillanat.
Őhercegsége most éli a „bepakolomazösszesplüsstazágyba” terminust, a pisze orra is alig látszik ki, de boldogan alszik velük. Eddig Pocoyo-t cipeltük, etettük, ültettük a főhelyre, de most innentől helyet kell szorítani Patrol-nak az őrkutyának. Sétáltatni is kell őt, hegyen-völgyön, ami ebben az esetben a nappaliban szétterített Duplo kockák, és különböző játékok halmazából áll. Ha éppen elbukik benne, vagy rácsüccsen, akkor nagy szemekkel nézi Anyát, és komoly arccal gondolkodik el a „sírjak vagy ne sírjak” dilemmán. Mert Anya szólt előre, és a szófogadás ilyetén való figyelmen kívül hagyása bizonyos következményekkel járhat. Dörgedelemmel is.
(Hiába próbálgattam a tükör előtt néhány sírós szerepet, Anyának ezer érzéke van hozzá, hogy levegye mikor színészkedem. Gyakorlás teszi a mestert, ezért többször sétálok csak úgy a tükör közelében, hátha elkapok egy-egy olyan arckifejezést, ami után biztos lehetek a szeretgetős ölelésekben. Nem mintha kevés lenne, de sosem árt, ha több! Imádom amikor gyúrás van, és olyankor Anya legszebb mosolya is az enyém.)
Egy kis visszaemlékezés.
A kutyi. Legendás történelmi sorozat. A lányunk nem volt egyéves, amikor megkapta anyai dédijétől a foltos, százegy kiskutya egyik plüssutánzatát. Vittük magunkkal mindenhová, utcára, homokozóba, vendégségbe, boltba, és természetesen aludni sem lehetett nélküle. Többszöri mosást követelt a nagy igénybevétel, minek következtében foszlani kezdett, és a legóvatosabb, legmesteribb utólagos varrások sem segítettek rajta.
Mit csinálhat ilyenkor egy anya? Éjjel szétszedi darabokra, elkészíti a szabásmintát, kikeres valami hasonló anyagot – a foltokra is –, és megvarrja reggelig. Szemet, orrot is a legjobb tudása szerint, hogy legalább tíz százaléknyi hasonlóság legyen a kutyik között. Aztán szép halkan belopódzik a gyerekszobába, majd heves szívdobogások közepette megpróbálja a még alvó lánya kezei közé csempészni az új jövevényt. Mondanom sem kell, lélegzetvisszafojtva figyeltük apával együtt, hogy ébredéskor mi lesz a reakció. Mákunk volt! Pici lányunk félálomban, még kómásan, de elfogadta a varrományomat. Igaz, a reggelinél forgatta jobbra, balra, de azzal magyaráztuk a különbséget, hogy a mosás után bizony kicsit más lett. Ez a Kettedik kutyi is megélte a legvégső korhatárt, bár kissé felismerhetetlenné rágta a gyerek, és az idő.
Miután Őhercegsége megszületett, és néha-néha az akaratossága borzolja Anya haját, mindig megjegyzem – persze kaján vigyorral a képemen –, hogy visszakap mindent, amivel az én hajamat borzolta ő, anno. Ezen jókat kuncogunk, és én mosolyogva, vég nélkül mesélem a családi gyerektörténeteket.
A mai gyerekek már sokkal gyorsabban haladó világban élnek, az elektromos kütyük világa lesz az övék. Természetesen eltiltani nem lehet, de ésszel és figyelemmel, türelemmel minden kérdés megoldható. Hagyni kell, hogy Őhercegsége felfedezzen mindent, de nincs annál jobb érzés, amikor azt veszed észre, hogy a kiskrampó összeállít egy porszívóhoz hasonló darabot a játékokból, és bőszen elkezd takarítást játszani. De a kávégép a csúcs. Nem léphet be a lakásba senki anélkül, hogy az első szava ne az lenne kávé, és azonnal megy a bögréért. Cipeli a kétlépcsős fellépőt, mert azzal már egy magasságban van a pulton elhelyezett, kávékészítéshez szükséges dolgokkal. Apa vajszívű, és megengedi, hogy „csabi” legyen, azaz, bekapcsolhatja a gépet, odakészítheti a bögréket is.
(Szuper! Megjöttek a vendégek, mehetek a prüszkölőhöz, és bekapcsolhatom. Kell hozzá bögre, kanál, és kell a szekrényből a cukor, meg a keksz is. Anya csudijó sütikéi! Nekem is van mackós bögrém, és én is kapok macis kávét, természetesen kekszekkel együtt. Apa kicsit összehúzza a szemöldökét, mert úgy szeretem a kávét, hogy beleejtem a kekszet, és kanállal eszem. Anya olyasmit mond, hogy: Ja, azok a gének! – de ezt nem értem. Ezen Apa is mosolyog.)
Leesett a hó, és én ugyanolyan élvezettel nézem az unokám direkt a legnagyobb hóban való trappolásait, mint amikor a gyerekeimet néztem titokban az ablak függönye mögül, hogy milyen disznóságokra képesek annak érdekében, hogy minél havasabban, vizesebben érjenek haza.
Élvezem a pici kipirult arcocskáját, a mindenre érdeklődő, nyiladozó értelmét, a megfigyelőképességét, a kíváncsiságát. Élvezzük mindannyian, nagypapák és nagymamák, nagynénik és nagybácsik a felénk megnyilvánuló szeretetét. Szeretem, hogy szereti a Dédiket.
Mert Őhercegsége maga a csoda…, még mindig.
Megjegyzés: 2018.