Aevie: Babaház VIII. 1980. / 3. Az első hó (regény)
Megjelent:
Témakör: Felnőtteknek



Babaház VIII. 1980. / 3. Az első hó

*

Dee


Csak hallgatom azt, amit a többiek is. Némán. Azt gondolom, hogy ők ugyanezt teszik: fekszenek valahol, távol tőlem, furcsán kitekeredett testekben, és a csendet figyelik. Szeretném ezt gondolni, és igyekszem nem félni. Sosem gondoltam volna, hogy lehet ennyire ijesztő a csend. A felnőttek mindig korábban ott szoktak lenni, mint a gyerekek. Most valami nagy baj történt. Nagyobb, mint azokban a filmekben, amiket nem nézhetek. Az autónk nekiment egy másiknak, felborult, majd szaltózott néhányat, míg meg nem állt. Azt hiszem, kisodródtunk az útról.
És azóta csend van. Senki nem mozdul. Pedig a felnőtteknek már rég oda kellett volna érniük. Ide.
Ám a felnőttek sehol sincsenek…
Nem mozdulhatok. Nyakamba úgy vág az ablak, mint az utolsó pillanatban megállított guillotine. Szemem előtt a végtelenné távolodott éjszaka, a csillagok füstös szaga, gomolygó télhideg, ajkam akaratlan reszketése az egyre sűrűsödő hófelhők bánata alatt.
Minden pillanat a baleset utáni másodperc, és a hó hullani kezd - idén az első hó -, hogy a pelyhek szállingózása átvegye az idő helyét valami egyre dermedő öröklétté. Lehet, hogy meghalok, talán meghalok, ha a baleset utáni másodpercek mégis összefagynak a hulló tömeggel. Fázom, és nem érzem a lábam. Csak a nyakamat préselő üveget és a pelyhek csípését. Ahogy sűrűsödik a hó, a füst is jobban érződik, csíp az is. Sírnom kell, és végül rám tör a félelem, ahogy meghallom a felnőtteket. Ám a mentő sziréna hangja távolodik, helyette az ég közeledik, suhanó lángcsóváival. Szikrázni kezd a fekete, valami felgyulladt: a hó torkából pokol-fekete vérgejzír tör fölém – vibráló naranccsá olvad aztán. Fekete faágak csontvázujjai lila hófelhőket karcolnak. Majd amilyen élesen vág felém a levegőtlen színkavalkád, olyan rohamosan kezd szűnni. Szűnnek a hangok, lassul a minden, néma szirénák piros-kék fényei fáradt rózsaszínben szikráznak felém az ágak vastag, fehér kabátjairól. Gyengül a fény, tompul a hang, fogy a levegő. Valaki meghalt – üvölti egy farkas. A testek lelkeket, a lelkek testeket keresnek.
Tél volt és csend és hó – amikor meghaltam.

*

Anne


„JOHN!!! ” - sikítom olyan keservesen hangosan, ahogy csak torkomon kifér. A világnak vége, mert még sosem volt olyan, hogy nem történik semmi! Hogy sikítok, és John sehol!!!
„JOHN! ” - Szünet nélkül ordítok érte, közben lepereg szemem előtt a lét összes lehetősége, amely késlelteti a nagybátyámat. Kapkodós mozdulatok, melyekkel legyőzi az akadályokat, és bennem fel sem merül az, amit most sejtet velem a sors, hogy halálra rémültömben is biztonságban vagyok. Csak azért, mert John jönni fog. Mindjárt itt lesz, felmászik értem a fára, és eloltja a tüzet.
Évezredek óta sikoltozom, faként rezgek bele az erdő sóhajába. Bőröm vibrál, szívem reszket, és a pillanatokat lassan erőtlenné perzseli John hiánya.
„John! ” - Az ezred végéhez közeledve rádöbbenek: senki nem hall. Se John, se senki. Az éghez közel, ahol a lassan vánszorgó legkövérebb hófelhőt méhen karcolja csontokra sült ágam, havat ellet. Vérhó száll rám, a tűz lávaként ömlik bőrtelen hasamon, amikor meglátom őt.
Kettétörött. John teste úgy törött ketté, mint a tesztbabák, ha meg akarják őket gyilkolni. A kormány feldarabolta mellkasát, ahol annyiszor szorított ölelésébe, ám most John-illat helyett hullaszagú a füst, mely csontjaimból nedvedzik.
„John?! ” - nyekergem, és rádöbbenek, mennyire szeretem őt. Csillagok hullnak egyre véresebb lángcsóvával, és nekem kívánnom kell. Fölöttük és mindenek fölött állok, haldoklásom utolsó másodpercei mindenhatalommal töltik meg a lángoló tudatomat elkerülni kénytelen hópelyheket.
John a karjaira borulva fekszik a kormány fölött. Hajszálait olyan közel látom, amilyen messzire szálltam szabadságom öngyilkos kénykedvében. Scott-ot látom, ahogy félpillantás nélkül fut el a kalodává gyűrődött Saab mellett. Kívánnom kell. Húz az ég, egyre hangosabban serceg holttá gyermeki lényem.
„John! ” - Őt választom, az igazit. Őt, az igazat! Nyújtom a karom, zuhannak hamuvá égett ágaim. Elátkoznám Scott-ot, de azt nem engedik. Húz a menny, a kezem John-ét éri. Magammal vihetném, de nem teszem. Már érzem, hogy még nem lényegülhetek vele öröklétté. Még élnünk kell.
„John... ” - suttogom, hópelyhek arany izzásával hagyom arcán ígéretem forró pusziját.
„John, már nem akarok elszökni tőled! Azt akarom, hogy meggyógyíts! Veled akarok lenni örökkön örökké!
De John nem mozdul. Kettétörött. Meghal, a sors ketté szakítja életünket. Egy utolsó mosoly a halál előtt – már tudhatom: mindig együtt leszünk majd.
Úgy haltam meg, ahogy születtem: gyilkosként, életeket kioltva magam körül; azon a koratéli estén, amikor lehullott az első hó.

*

Nate


Talán tudtam, valahogy tudat alatt, hogy üres lesz a lakás, amikor enyhén spiccesen hazaérkeztem. Néhány csoporttársammal gyűltünk össze délután, hogy megünnepeljük, én is huszonegy lettem végre. A gyógyszertáras terv, amit Emma nénivel vészhelyzet esetére agyaltunk ki, bevált; végül is egész jókor adott ürügyet lelépnem - még egy pohár gin-tonic már nem esett volna jól. Még besiettem John-hoz a gyerekosztályra, hogy megbeszéljem vele, a kis köcsög öcsénk már megint rossz fát tett a tűzre, de a bátyámat már nem találtam ott. Helyette csak egy új nővért, vagy nem új… Nem is tudom, valahonnan eléggé ismerősnek tűnt... Ő mondta, hogy el kellett mennie értük. És ez azt jelentette, hogy minden rendben, nála vannak a kölykök, mehetek haza az igazak álmát aludni.
Ezennel az sem izgatott, hogy cseng bent a telefon. Sőt! Reméltem is, hogy elhallgat, mire beérek. Ma már semmivel sem akartam törődni, csak a bőröm hidratáltságával. Egy hosszú forró tus, testápoló, majd egy B-vitamin kapszula, aztán irány az ágy. Ma álmodni akartam, igazán színeset, anyával és az ő túlvilágával.
Szóval nem sietek. Inkoordinált mozdulataim amúgy sem hagynak számomra gyors mozgásteret, és be is bizonyosodik, hogy ez az én napom! A telefon békén hagy, mire leveszem a cipőm. Ezután a fogasra akasztom a kabátom, és megszokásból körbenézek. A kölykök folyton széthagyják a cuccaikat, ilyenkor én szoktam mindig párba állítani a csukáikat, felakasztani a kabátjukat, de most üres a padló. Szokatlanul nagy a rend… Megvonom a vállam, majd az akasztós szekrény tükre elé állok, hogy megvizsgáljam homlokom és szemem ráncait. Napról-napra mélyebbek sajnos. Az orrom következik, a bőrpórusaim makulátlan tiszták, a borostám vállalható egészen reggelig. Belenézek a szemembe is, a betegség jeleit kutatom, de ép a szemfehérjém, nem vörös, nem fáradt. A kötőhártyám színe is egészséges, ahogy lejjebb mozdítom az alsó szemhéjam. Mindig a nyelvem az utolsó, amire még rápillantok a napi kötelező önvizsgálat szigorú végállomásaként. Az emésztőrendszeremről ad tájékoztatást, akárcsak a reggeli székletem.
Minden rendben. Tökéletes az életem ma is, mint mindig.
„Van itthon valaki? ” - szólalok fel, majd a szobám felé veszem az irányt a villanykapcsolóhoz lépve. Mielőtt lekapcsoltam volna az előszobáét, anyát láttam meg a tükörben, aztán rám ömlött az éjsötét.
„Miattad csinálta. Öleld meg! Ő a húgod... ” - susogja át anya hangja a dermedt csendet. Ujjam a kapcsolóra csap, anya sehol, perdülök, kapkodom a fejem, aztán végig iramodok a nappalin, hogy utolérjem. Végül Anne szobájában ér újra a magány, ahol rádöbbenek, mit tett már megint. Miattam… A fáradt rózsaszín kislányszoba szét van hányva lapokkal. Némelyik ép, azonban a legtöbb hosszában el van tépve. A rendetlenség közepébe térdelek, kezembe véve egy köteget, aztán nekilátok az olvasásnak. A betűk úgy folynak bennem múlttá, mintha az idő bármikor újrakezdődhetne.
„Szplenektómia” - válaszolta John, amikor felébredtem, mert azonnal tudni akartam, mi orvosi nyelven az operáció, amit végrehajtottak rajtam. Splenectomia! Egyszer meg fogom írni önéletrajzi regényemet, melynek ez lesz a címe! Ezért a naplóimnak is ez lesz mostantól, római számokkal megkülönböztetve. Kértem John-t, hogy magyarázza el pontról pontra, hogy ez mit jelent, de sírni kezdett. Megint úgy, ahogy a költözés előtti időkben minden délután. Nem akartam, hogy most megint ez történjen, valamit mondanom kellett neki, hogy ne zuhanjon vissza megint abba a furcsa, elkeseredett hangulatba. De amit mondtam, attól csak még jobban bőgni kezdett:
„Ne sírj, nagyon gyorsan meg fogok gyógyulni! A jókra angyalok vigyáznak, és én már jó vagyok! ”
Ezután kicsit hagytam, hogy kisírja magát, aztán felültem, és megöleltem. Ez bevált, mert egyből abbahagyta, felállt, aztán visszafektetett az ágyba, majd megtörölte az arcát, és beszélni kezdett.
Ahogy próbált megnyugodni, úgy lett egyre remegőbb a hangja. Azt mondta, nagyon kell figyelnem rá, mert örökké emlékeznem kell majd arra, amit most el kell árulnia: az pedig a vércsoportom volt. Elmesélte, hogy azért olyan nagyon égető, hogy sose felejtsem el, mert teljesen egyezik az övével, és rendkívül ritka. Furcsán nézett rám, amiért büszkén elmosolyodtam, egyből próbálta is elrontani a kedvem, hogy ez nem jó dolog, mert ha baleset ér minket, lehet, hogy a kórháznak nem lesz elég vére, hogy megmentse az életünket. Akkor én még büszkébbé váltam, mert rájöttem, most ő mentett meg azzal, hogy vért adott. El is mondtam neki, szerintem ez miért jó dolog! Van valami, ami összeköt bennünket, ami miatt sosem veszünk majd össze komolyabban, vagy távolodunk el egymástól életünk során. De John furcsa… Egészen más, mint a többi ember. Ahelyett, hogy kicsit jobban érezte volna magát ettől, újra rájött a sírás.

A telefon csörgése az, amely kirázza kezemből a múlt egy szeletét. Nem akarom felvenni. Hátrafordulok, tekintetem a gépelt betűkből álló lapokon, fecniken cikázik. Vajon Anne mit keresett a múltban, amit az én szememen át szeretett volna elolvasni? - töprengek el, ám a telefon csak nem akar elhallgatni. Nagy kínnal feltápászkodok hát, égve hagyom a lámpát abban a hiszemben, hogy két szóval elintézem az engem zaklatót, aztán a naplóim böngészésével töltöm az éjszakát. Áthaladva a nappalin, úton az előszobában egyre dühösebben csörömpölő készülékhez az agyamat angyalhang fagyasztja le: anya. Fél lábon állva gyorsan, ám puha mozdulattal ülök le a padlóra. Fegyelmezetten hallgatom őt megtisztelve a túlvilági látogatást:
„Csendes éjszaka volt. A hó halkan hullt a városra. Hűvös érintése rásimult a házak tetejére. Lassan, alig észrevehető kristályokban érkezett. A tűlevelekre hullva apró sikoly kíséretében darabolódtak mozdulatlanná. Az éj titokban csapott le aznap az életükre. Nyílt sebekre érkeztek a pelyhek. Lángoló autók felett sercegve jajongtak. Nem az ő választásuk volt a dátum. Az ég könnyei akkor negyven napon át fagytak fehérré. ”
Felkapom a fejem, mikor a telefon elhallgat. Felállok, és Anne szobája felé indulok, hogy láthassam őt: anyát, az egész képtelenséget.
„Nincs sok időd, Nate! Oda kell érned! ”
„Anya? ” - fordulok be az ajtófélfa mellett, de a szobában senki sincs. Megrettenek, amikor suttogása a tarkómat leheli, és a telefon újra felsikolt:
„Hó- és vérszag. Üvegen ugráló hópelyhek. Elnyelődő téglalapok. Ha besötétedik, meghalnak. Valaki már meghalt – ordít egy farkas. Cseppen a jég. Olvad a szív. Darabokra hasad a beton, s alatta leég a földmag. Elszállnak a csavarok, fellebegnek törött csont szilánkok. Megálló idő torzók a feszes légzsákok alatt. Tesztbabák kifordult ízületekkel. Halálcseppjeit ivó tűz, hang, roham. Adóvevő reszkető hulláma… Nincs sok időd, Nate! ”

Anya elhallgat, vele a telefon is. Nem nézek hátra. Lehunyt szemmel nyúlok vállam felé, ujjaim olyan hűvösek mintha hóba nyúltam volna – az övéi után vágyakoznak. Torkomba ugró pulzusom legalább százra szaporázódik, amikor kellemesen langyos érintés simul kézfejemre: az arca az.
„Oda kell érned! ” - leheli a bőrömre, aztán eltűnik, úgy, mintha sosem lett volna.
Az ablakhoz indulok, és pontosan tudom, érzem, hogy a kocsim nem lesz lent a parkolóhelyen, ahol még reggel hagytam. És az sem lep meg, hogy John-é sincs ott. Tekintetem a mélyből az égre fordítom. És egyszerűen csak megérzem, hogy baj van.
A sötétkék ég gömbölyű hófelhőiből alig láthatóan, de valóban szállingózott már a hó. Apa jutott eszembe. Az arca, amikor tizenegy évesként lelapátoltam holtteste fölül a földet. Azt, és ugyanazzal a lapáttal, amellyel néhány órával korábban John ásta el őt.
A telefon újra megszólalt. Az ég felől a papi morgott felém: „Neked kell rájuk vigyázni, ha én már nem leszek. Nagyon erősnek kell lenned! Az leszel? ”
Lenyeltem minden balsejtelmem, és bólintottam. Ám sosem féltem jobban, mint akkor.
„Az egyetlen reményem vagy, Nate fiam! ”
Elfordultam az ablaktól, és szapora szívdobogással a mellkasomban felvettem a telefont.
- Nate! Michelle vagyok a kórházból – szólt a női hang, aztán elhallgatott.
- Ha baj van, először John-t kell hívnod! - próbálkoztam.
- Róla van szó!
Szörnyek vihogtak a nappali falán, karmos nyúlványaikkal egyre feljebb, a plafon felé nyúltak. És ott a plafonon papi lógott. Öklendeznem kellett, miközben Michelle szavai darabolódtak a fülembe, s cseppent a zavaros szövetállomány. Bronz színe volt. Epe, gyomorsav, vér és szájüregi nyál keveréke. Csordogált a habos ürülék, a mély-arany színű húgy, egybe ölelkezve, megállíthatatlanul. Eltűnt az élet. Mélyről néztem az egész testemet beárnyékoló hatalmas halottat. Próbáltam felfogni, hogy miért állt meg a lét. Volt a halálban valami lehengerlően lélegzetelállító: elzsibbasztotta az agyat. Az emberi elme visszazuhan őseinek képességszintjére. A fogaskerekek csendesen leállnak. Fogy a szín, dől a hullalé, festenyződnek a foltok.
- Nate, Nate, ott vagy? - A nő hangja végre kibillent a nyugodt folytonosságból, elárulva kezdődő kétségbeesését.
- Hova kell mennem?
- A sürgősségire… Baleset történt, Nate!
- Meghaltak? - kérdezem, mire a nő sírva folytatja.
- A mentők most indultak a helyszínre, semmi biztosat nem tudunk még! Három autó ütközött a városon kívül, a harmincötödik utca Bronzville felé vezető részén. Az egyik John-é, a másik a te kocsid, az öcséd és a húgod ült benne, a harmadikban pedig egy nő és egy férfi ült.
- Oda kell mennem, oda kell érnem!
- Nem, nem, Nate! Tűz ütött ki, nem mehetsz oda, a sürgősségire gyere be!
- Oda kell érnem! És nincs sok időm! - ismétlem anya szavait, majd reszkető kézzel a helyére teszem a kagylót.
Vettem egy mély levegőt, és elhatároztam, hogy többé nem lélegzek. Itt és most, holtan fogok összecsuklani. Ám akkor eszembe jutott az agytörzsem úgyis felülírja a szürkeállományom döntését. Akár akarok, akár nem, lélegeznem kell. Ki kell jutnom az emlékekkel teleszórt lakásból, és oda kell érnem, ahol baj van.

Mégsem érzem, hogy mozog a tüdőm; a lélegzetem már náluk van. A szívem, a lelkem, a múltam, a jövőm, mindenem… És anya is ott van már velük. A kapu magától nyílik előttem, a csípős szél magával húz, a derekam köré fonódik, és elrepít az éppen akkor megérkező villamoshoz. A járművön senki sincs rajtam kívül, mégsem bírnék leülni, és kapaszkodnom sem kell. Minden néma hangtalan. A hópelyhek messziről elkerülik a síneket, a téli éjszaka északra húz, az erdő hangja vákuumként szív magához. Másodperceknek tűnik az út az utolsó leszállóig. Még hátrafordulva azt látom, a villamost senki sem vezette…
Megfordulok, most futnom kell. Előbb érkezem, mint a hatóság – még csak most hallom távoli, többszólamú szirénájukat. A harmadik utcán befordulva már érzem a füstöt, gyorsítok. Az utolsó utcán befordulva már látom a szirénák színváltóit, és a távoli tűz narancssárga fényeit. A főúton cirka két mérföldet kell még lefutnom, hogy megtaláljam a vadont, amely rabul ejtette a családom. Újra. Az utolsó lépések a legrosszabbak. Nagyon begörcsöl a hasam, amikor lábam gyaloglásba pihen a sprint után. A tüdőmet is visszakapom - rettenetes állapotban zihálok, aztán mindenem reszketni kezd, amikor meglátom John-t az út közepén feküdni körülötte térdelő mentősökkel. Nem kell sokáig néznem ahhoz, hogy tudjam, meghalt. Épp a mellkasán tornáznak.
- Hé, nem lehetsz itt! Életveszélyes a tűzzónában tartózkodni! - szól rám valaki, amikor abbahagyom a bátyám klinikai halál állapotában töltött perceinek számolását. Tovább megyek – ott kell hagynom John-t, egyedül meghalni…
A roncsok mellett haladok, az úton friss hó ropog lábaim alatt.
- Mit keresel itt? Nincs itt semmiféle látnivaló! - szól rám ismét egy egyenruhás.
- Egy kislányt keresek, a bátyja vagyok – válaszolom.
Nem szól, csak a legelső mentőre mutat. Sietnem kellene, de nagyon fáj! A tűzoltó megelőz, és beszól a mentőbe, ahova valaki behúz. Kérdezgetnek, de semmit sem értek. Eszembe jut Scott is, de most itt vagyok, Anne-nel. Az egyik mentős megismer, közli a kislány kóma státuszát: Glasgow – 7, és azt, hogy stabil, majd közelebb engednek hozzá.
- Ez nem Anne.
- Hogy?
- Ő nem a húgom – meresztem a szemem a fekete hajú lányra, aki az agyhalál állapotában lebeg. - A szőke kislány hol van?
- Nem találtunk több gyereket!
- Jaj, hála istennek! Akkor elfutottak Scott-tal – könnyebbülök meg, és szó nélkül távozok, vissza John mentőjéhez.
Ám néhány lépés után anya hangja vág fejbe. Közelről hallom, mégis távolról: „már vele vagyok. Bent, a manchineel-vadonban. Nincs sok időd, Nate, ide kell érned! ”



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/156115