Sutyi: Ahol a nap mindig korábban kel - 2. rész (próza)
Megjelent:
Témakör: Ezerszín



Ahol a nap mindig korábban kel - 2. rész

1. epizód-Meglátni és megszeretni.

Mikor Gábor pár hónappal ezelőtt szóba hozta, hogy ki kellene költözniük két évre Kínába, az egész olyan váratlan volt és hihetetlennek tűnt.

A szocializmus „kalodája” után fogalma sem volt milyen lehet Ázsia. Inkább rémtörténetek jutottak eszébe. A rendszerváltás után Kőbányán elszaporodó kínai piacok, ahol a kis termetű, ferde szemű egymáshoz egypetéjű ikrekként hasonlító emberkék sokszor kevés pénzért ugyan, de használhatatlan árucikkeket adtak el, s furcsa módját választották a piacszerzésnek, mert a kiszemelt áldozatukat holdújévkor eltették láb alól. Ezután sok esetben megszerezték a személyiségüket is, mert magukhoz vették az igazolványukat, hiszen egyetlen magyar rendőr sem tudta egymástól megkülönböztetni őket.
Nos, ezek a történetek nem voltak valami bíztatóak, főleg hogy éltek olyan sztereotípiák is, hogy a világnak azon a felén ázsiai állapotok uralkodnak, vagyis még a nagyvárosokban sincs csatornázottság, emiatt iható víz sem, sok a szemét az utakon, nagy a nyomor és a külföldit bármikor elrabolhatják, s soha többé nem kerül elő.

Igaz, munkált benne a kíváncsiság is. Valaha –kislány korában-abban a kicsi alföldi faluban ahol nevelkedett szinte „falta” azokat a könyveket, amelyek furcsa egzotikus tájakra repítették.
De, soha nem gondolta volna, amikor fiatal leányként G. Hajnóczi Rózsa naplóját, a Bengáli tűz-et rongyosra olvasta, hogy valaha neki is felkínálja majd valaki a lehetőséget, hogy a mindennapjait egy ilyen egzotikus helyen élje, ha nem is az ezerarcú Indiában, a jógik fakírok földjén, hanem a legalább olyan titokzatos Kínában.
Hezitált tehát, Gábort pedig sürgette a cégtulajdonos. Neki azt mondta, hogy nélküle nem vállalja a kinti életet.
Egyik útjáról hozott neki ajándékba egy könyvet, mely Kína ötezer éves történetének lenyomata volt varázslatos természeti képekkel. Hitetlenkedve nézte a csodákat, amit az emberi fantázia és kéz alkotott. Tűhegyes vörös sziklák csúcsára épített kolostorok, felhőkbe nyúló hegyek oldalába vájt légbe lógó lépcsők, mint valami égi lajtorják, néhol pedig hegyoldalból kinyúló semmiben lebegő házak.

Ehhez képest most itt állt egy nyomasztóan hatalmas és zsúfolt városban, ahol semmi sem volt emberi léptékű.
Gábor hotelja a belvárosban volt, nem túl messze a folyóparttól.
Amikor megérkeztek és lepakolták a bőröndöket a szobában, Gábor telefonja megcsörrent. Rövid ideig beszélt valakivel, majd azt kérdezte:
-Mit szólnál hozzá Nóri, ha elmennénk ebédelni. Az egyik kínai kolléganőm Susie meghívott bennünket. Ha nem vagy túl fáradt az utazástól, akkor most szólok neki, hogy köszönettel elfogadjuk a meghívást.
Szívesebben sétált volna kettesben Gáborral, de mégsem volt ellenvetése, gondolta lesz még idejük egymásra.
Furcsa módon a hét óra időeltolódás és a 15 órás repülőút után sem érzett fáradtságot.
-Majd megtanulod, hogy a biológiai órádnak is át kell állnia, s ehhez kb. annyi nap kell amennyi az időeltolódás-mondta Gábor.

Míg a város aszfaltját koptatták lábaik kíváncsian méregette az épületeket. A színes reklámokat a házak falán s a végeláthatatlan emberfolyamot, míg egy, a járdától több emeleten keresztül a tetőig nyúló üvegfalú épülethez értek.
Lifttel mentek fel az 5. emeletre, ahol egy hölgy fogadta őket, aki az üdvözlés után kérte, hogy kövessék, de abban a pillanatban egy közeli asztaltól egy magas, fiatal kínai lány lépett elő, s mosolyogva intett feléjük.

Ő volt Susie, avagy kínai nevén Xin.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/156054