Sutyi: Lélektakaró 2. rész (próza)
Megjelent:
Témakör: Ezerszín



Lélektakaró 2. rész

Próbált rájönni, hogy vajon mi „rondíthatott” bele a csendbe. Talán egy kóbor állat ugorhatott rá a sóderrakás tetejére dobált deszkákra?
Ekkor már jó ideje az ágyban feküdt, s egyáltalán nem volt mersze, hogy felkeljen és kinézzen a vaksötét udvarra, de aludni sem tudott. Agyában szünet nélkül kattogtak a gondolatok, s az jutott eszébe vajon mennyire oltották belé ezt a sötétségtől való rettegést Mami meséi.
Mami az anyai nagymamája volt, s az egyetlen felmenője,, akit volt szerencséje ismerni.
Kislány volt még, de arra a napra nagyon jól emlékezett, amikor megjelent a házuk küszöbén.
Ott állt az ő amazon termetű, egykor a megjelenésével is tiszteletet parancsoló nagymamája, elárvultan, kezében egy kopott bőrönddel, s bár a tartása még a régi volt, hideg-kék tekintete könyörületért esdeklett.
Letette a bőröndöt a küszöbre, és csak annyit mondott:
-Államosították a pékséget. Mindenünket elvették.
Apja némán odatolt egy hokedlit Mami mellé, és csak a tekintete villant kérdőn rá.
-A szomszéd kiabált át a kerítésen, hogy egyenruhás emberek jönnek a pékség felé, s mivel kétségem sem volt afelöl, hogy mit akarnak, felkaptam a kötényem két sarkát, rohantam az üzletben lévő kassza irányába. Egyik kezemmel kirántotta a fiókot, felmarkoltam a kazettát, s próbáltam a tartalmát a kötényembe önteni. A két marcona férfi ekkor lépett be az ajtón, s rám kiáltottak, hogy azonnal tegyem vissza a pénzt. Tudtam, hogy semmi esélyem sincs, ezért engedelmeskedtem. Még talán rendesek is voltak, s megengedték, hogy a bőröndömet megtöltsem pár szükséges holmival. Nem volt más lehetőségem, hát ide jöttem hozzátok.
Mami tekintetében könnycseppek csillantak, és az egész arc olyan reményt vesztetten szomorú volt.
Anyja ránézett apjára, mintegy jóváhagyásra várva, majd bátorítóan odafordult Mamihoz:
-Ne félj anyám. Ahol négyen elférnek, ott ötnek is akad hely. A fekhelyed és a napi betevőd meglesz nálunk.
Így történt, hogy a nagymamája családtag lett.
Az anyjáék pár hónap múlva kibővítették apai nagyszülők vert falú vályog házát- amelyet apja megörökölt-s maszek pékséget nyitottak.
Ettől kezdve Mami nélkülözhetetlen lett, hiszen ő vezette a háztartást, és ellátta őt és az öt évvel fiatalabb húgát is.
Ez így ment pár évig, s a két szoba melletti tiszta konyhai sezlon volt Mami fekhelye.
Gyakran elnézte, ahogy reggelente kifésülte teljesen ősz haját, majd a bal vállán átvetve az összes haját egy copfba fonta azt. Ezután a feje tetején egy kicsi kontyba tekerte, s a szájában tartott hullámcsatokkal szorosan körbetűzte. Mindez pár percig tartott, majd a sámlira maga elé ültette, s neki is kifésülte, befonta derékig érő aranyszőke haját.
Ez amolyan reggeli rituálé volt, mely mindig ugyanúgy zajlott, mégsem vált megszokottá, mert érezte, hogy az a pár perc, amit így reggelente együtt töltöttek valamiféle érzelmi kötődést váltott ki közöttünk.
Mostanában gyakran eszébe jut, hogy vajon milyen lehetett az ő kemény nagyanyjának, aki annak idején a debreceni kétkemencés pékséget, mint kisüzemet irányította, kegyelemkenyéren élni?
A férje-az ő nagyapja- már évekkel azelőtt meghalt agydaganatban.
Csak képen látta őt. Jól szabott, világos öltönyben, kalapban, sétabottal, keresztbetett lábakkal ült egy tonett széken a debreceni fényképész műtermében. Csak az elegáns kéztartása, ahogyan a sétabot nyelére támaszkodott, és a sármos mosolya maradt meg benne.
Talán Maminak a férje mellett nem maradt más választása, viselnie kellett a kalapot, s gondoskodni a családról, az üzletről. Nem csoda ha megkeményedett, s csak néha látta mosolyogni.
Az is igaz, soha nem hallotta panaszkodni, pedig egy élet kemény munkájával öreg korára koldusbotra jutott. Talán ez a keménység-amely a tartását adta-egyben visszatartotta attól, hogy elérzékenyüljön, s hogy legalább néha-néha megsimogassa őket. Gyerek volt, de azért azt mégis érezte, hogy nála a mindennapi gondoskodásban merül ki a szeretet. Az anyja is örökölte a természetét, ezért ők ketten lányok, csak apjuktól várhattak valamiféle gyengédséget, aki meg is tette elég gyakran, hiszen a családban ő volt az anyaszívű.
Pár év elteltével, amikor az üzlet már kicsit jobban ment, a szülei vettek egy parasztházat a Táncsics utca átellenben lévő oldalán, nem messze tőlük. Mami láthatóan boldog volt, s nem foglalkozott vele, hogy a kis gangos, földes padlójú ház nem a saját tulajdona, így állandóan csinosítgatta, otthonná alakította. Szeretett átmenni hozzá a kis házba. Szerette nézni, ahogyan nyaranta szárízíkkel begyújtott a búbos kemencébe, s a konyhaasztalon valami finomságot készített elő a családnak.
Telente gyakran aludtak nála. Miután Mami jól megrakta fával a búbos kemencét, még lefekvés előtt, hogy átmelegedjenek, a húgával bekucorodtak a sutba. Ő a kemence padkán helyezkedett el, a hátát, derekát a kemencénél melengetve, s ilyenkor rendszerint esti mesét mondott nekik.
Ezek a mesék nem szokványos mesék voltak, sárkányokról, tündérekről, királylányról, s királyfiról, hanem olyan történetek, amelyet lánykorában a falujukban megélt. Igaz, gyakran kételkedtek abban, hogy ezek megtörténtek-e, s ilyenkor félelemtől reszketve, remegő hangon felváltva kérdezgették:
-Mami, ugye ez nem igaz? Mindezt csak kitaláltad.
-Miért találnék ki ilyeneket? Én magam is láttam amikor a szomszéd Bözsi néninek a boszorkány a mellére ült, s az meg fuldokolva próbált szabadulni tőle- mondta Mami.
A félelmét csak növelte, hogy az éjjeli szekrényen álló petróleum lámpa lángja imbolygó árnyakat festett a falra, amelyekből élénk képzelete élővé varázsolta a mese gonosz, csúf szereplőit.
Ezek a nyomasztó álmok gyakran visszatértek otthon is a szülői házban, s gyakran csak akkor nyugodott meg, amikor az apja az éjszaka közepén, a fal túlsó oldalán, a dagasztó teknőhöz ütögette a partvis nyelét.
Kopp, kopp, kopp. Ezek a hangok elzsongították, mély álomba ringatták, mert tudta, hogy az apja már fent van, s éberen vigyázza álmát.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/155769