Hypnos: Bogaraim (novella)
Megjelent:
Témakör: Abszurd



Bogaraim

Megtörtént eset alapján.

A poloska vadul csapkodott a szárnyaival, hogy az oldalának csapódó erős szélnek valahogy ellen tartson. Kiszemelt az előtte álló magas épületen egy ígéretes ablakot, ami mögül kellemes meleg áradt. Úgy gondolta el fogja tudni érni, de a reményeit -saját magával együtt -szép elfújta a szél, az ablak pedig balra vándorolt előle. Azonban nem adta fel és rögtön kinézte magának a következő, jobbról érkező, ablakot, de hamarosan az is követte társát balra. A poloska kezdett kissé frusztrált lenni, mikor már a harmadik ablak is így faképnél hagyta. Úgy érzete, hogy egyhelyben repül, ami nem is biztos, hogy annyira távol állt a valóságtól.

Rovar fejében már azt fontolgatta, hogy átengedi magát a hűvös szélnek és a reménynek, hogy valami meleg helyre viszi. A gondolat azonban nem volt különösebben vonzó, ahogy a finom meleget árasztó lakások sorra suhantak el előtte szinte egy ízeltlábnyira. Mit tegyen? A kérdést végül egy nagy, sárguló falevél döntötte el helyette, ami eszeveszett sebességgel csapódott neki balról és őrült forgással sodorta magával. A falevél úgy pörgött, ugrált és rángatózott, hogy a szerencsétlen poloska csak annyit tehetett, hogy mind a hat lábával kapaszkodott, amibe tudott.

A falevélkörhinta végül nekiütközött valaminek, a poloska pedig lecsúszott róla, de a szél felkapta, megpörgette, mintha csak táncolna vele, majd egy meglehetősen alkalmatlan pillanatban eleresztette, amitől nekikoppant valaminek. A poloska annyira szédelgett, hogy hat lábán alig bírt megállni. Körbenézett. Egy végtelennek tűnő sík felületen volt, ami kellemesen langyos volt és zavarba ejtően fényes. A szelet még érezte a hátán, de sokkal gyengébben. Aztán ahogy ott forgolódott és mászkált valami sokkal melegebbet érzett. Valahol a csillogó felület végében. Az antennáival vidáman csapkodva el is indult felé. Úgy nézett ki, hogy a szél, vagy a Sors, mégiscsak az ő oldalán volt ezúttal. Ha így is volt, akkor meglehetősen türelmetlen is volt, mert a szél hirtelen megerősödött mögötte, bekapott a potroha alá és behajította azon a melegséget árasztó résen, amifelé araszolt.

Szeretett repkedni, himbálódzó táskákon és lányok hajában utazni -bár úgy vette észre, hogy ezt a lányok annyira nem szerették -, de kezdett egy kicsit elege lenni a jóból mára. Kiegyenesítette lábával meggörbült antennáit és körbenézett a fehér, és meglehetősen piszkos, helyen, ahova koppanva megérkezett. Egy hatalmas szürke doboz mellett ért földet, amiről nem sok fogalma volt, hogy mi lehet, de a figyelmét hamar elterelte a másik oldalán, egy fehér párkány fölötti fa susogó lombja és az égen úszó felhők látványa. Egy ablakban volt! Ráadásul belül!

A boldogság mámoros érzése járta át, azonban hamar észrevette, hogy mások nem osztják az örömét. Egy kis, fekete rovar ugyanis elég elszántan és látványosa fejelgette az ablaküveget.

- Ez nem lehet! Hiszen ott van! Látom! Ez boszorkányság! -kiabálta a koppanások között.

A poloska nem tudta mire vélni ezt. Felkiabált neki, hogy az csak egy ablak, de úgy tűnt nagyon lefoglalja, hogy a fejével törés tesztelje az üveget. Ráhagyta. Úgy döntött inkább megkerüli azt a szürke dobozt, hogy megnézze a szoba többi részét. Tudta ugyanis, hogy egy ablak mögött mindig van egy szoba és a szobában vannak jó kilátóhelyek és rejtekhelyek. A rejtekhelyek különösen fontosak voltak, mert minden szobához tartozni szokott egy ember is. Az emberhez pedig tartozni szokott egy olyan szemlélet, ami nem tűrte meg a hozzá hasonló poloskákat magukkal egy légtérben.

Éppen csak kilépdelt a szürke doboz takarásából és az első dolog, amivel szembe találta magát egy nagy, sárga-fekete csíkos potroh volt. A tulajdonosa nagy morgások közepette fürkészte a szoba belsejét.

- Elnézést, szabad itt... -kezdett bele, de a másik bogár olyan dühös zümmenéssel röppent fel, hogy a poloska ijedtében hátraugrott.

A sárga-fekete rovar lehuppant elé és fenyegetően kihúzta magát.

- Ne lopakodjon így egy őrködő katona mögé! -förmedt rá. -Mégis mit képzel, fiam, hogy ez valami játék?!
- Elnézést, én csak… -dörzsölte meg a fejét zavarodottan a poloska.
- Semmi csak! Ki maga? Rangja? Egysége? Parancsnoka?
- Hát, én kérem csak egy egyszerű poloska vagyok. Poloska Péter, tisztelettel. Nem vagyok én katona.
- Még egy civil -vetette oda a rovar.
- És ön, uram? -kérdezte óvatosan Poloska.
- Darázsovics Balázs -kiáltotta büszkén. -Őfelsége Királyi Légierejének főtörzsőrmestere. De most a saját biztonsága érdekében távozzon a műveleti területről.
- Műveleti terület? -csodálkozott a poloska.
- Igen, mert hadban állunk, ha nem tudná.
- Igazság szerint csak most érkeztem -közölte Poloska. -És kivel is állnak hadban?

Darázsovics morogva végig merté a poloskát.

- Nézze meg maga -mondta és visszafordult a szoba felé.

Poloska odamászott a darázs mellé és azonnal elámult a szoba látványától. Hatalmas volt. Közvetlenül az ablak előtt egy nagy ágy volt, mellette egy mélyfekete téglalap alakú valami, aminek az alján csábító piros fény világított. Távolabb hófehér szekrények álltak tele mindenféle színes dologgal. A falak is fehérek voltak szintén tele színes képekkel. Lenyűgöző volt. Poloska még soha nem látott szobát belülről, csak meséket hallott róluk. Aztán az ámulata kissé félelembe fordult, ahogy szemei megakadtak a szoba túlsó sarkában lévő vonzóan fényes szerkezet előtt ülő emberen.

- Ú -nyögte Poloska.
- Pontosan -bólogatott Darázsovics. -A feladatunk, hogy jól megleckéztessük azt az embert, hogy legközelebb kétszer is meggondolja, hogy kivel húz ujjat.

A darázs igen dühösnek tűnt már elsőre is, ami csak tovább fokozódott, ahogy az emberről beszélt. Poloska hallott meséket az emberekről, hogy miféléket csinálnak -rosszat és kevésbé rosszat -, de főleg tanácsokat, hogy hogyan lehet őket elkerülni.

- Mit követett el? -kérdezte poloska óvatosan, mert a darazsakról is hallott, különösen azt, hogy kifejezetten mogorva és agresszív népség. És Darázsovics sem kívánta megcáfolni ezeket a szóbeszédeket.
- Hogy mit?! -csattant fel a darázs. Összetett szemeiben még jobban fellángolt a düh. -Elmesélem én azt magának.

Poloskának efelől nem voltak kétségei, de a korábbi küzdelmei után ebben a meleg szobában kifejezetten kellemesen érezte magát, így annyira nem bánta, hogy végig kell hallgatnia a darázs panaszait.

- Éppen a Őfelsége Királyi Légierejének 2. felderítő százlóaljának egyik rajával tartottam őrjáratot, mikor a szerencsétlen időjárási körülmények miatt leszakadtam a rajtól és itt kötöttem ki. Az eljárásrendnek megfelelően, miután nem találtam kiutat, nekikezdtem a terület felderítésének hosszabb időszak átvészeléséhez szükséges élelem és biztonságos rejtekhely felkutatás céljából, és minden szükséges lépés megtételének, ami ilyen helyzetben előírt. De ezeket maga is biztosan tudja.

A poloska nem tudta, de jobbnak látta, ha egyetértően bólogat.

- A felderítés során találkoztam az emberrel -folytatta a darázs. -Azonnal támadásba lendült, így taktikai megfontolásokból vissza kellett vonulnom. A terület tehát az ellenség birtokában van és információink szerint erős ellenállásra kell számítanunk.
- És mennyire, öhm, veszélyes az ember?

Poloska kérdése csak olaj volt a tűzre.

- Figyelt egyáltalán arra, amit mondtam?! -Darázsovics olyan közel mászott Poloskához, hogy az antennáik összeértek. Hártyás szárnyait dühösen zizegtette.
- Csak arra gondoltam -dadogta a poloska, miközben lassan hátrált a parázsló szemű darázstól -, hogy talán nem annyira veszélyes, mert a nagynéném mesélte, hogy egyszer egy ember jól fejbe kólintotta mikor betéved a házába, de az az ember csak kidobta a házból és nem volt semmi baja. Szóval talán lehetséges, hogy...
- Tartsa meg magának a naiv gondolatait és bízza a hivatásosokra, hogy megoldják ezt a problémát.
- Értettem -sóhajtotta Poloska beletörődően, aztán kisebb gondolkodás után hozzátette: -És van már valami terv?
- Folyamatosan dolgozok rajta -válaszolta a darázs és visszafordult a szoba felé. -A felderítő visszaérkezésére várok. Utána pedig megkezdjük a hadműveletet az ember kiűzésére.

Mellettük valami koppanva csapódott be és vadul zizegve vergődni kezdett. A poloska ijedten ugrott fel. Darázsovics szintén felugrott, de inkább, hogy azonnal elcsapjon a támadójukra.

- Csak maga az -szólt végül csalódottan a darázs.
- Nincs esélyünk -magyarázta a fekete rovar idegesen suttogva. -Tudja, hogy itt vagyunk és nem ereszt. Nem juthatunk ki. Ismer minket. Nem küzdhetünk ellene.
- Láttam magát az ablaknál -mondta Poloska. -Tudja, hogy ott nem lehet kijutni?
- Egyikünk sem jut ki innen -válaszolta.

A poloska nem volt biztos benne, hogy kinek mondta, mert összetett szemei idegesen néztek mindenre.

- Ne foglalkozzon vele -szólt Darázsovics. -Ez csak Légy. A korábbi felderítőm. Miután hosszabb időre eltűnt így került elő. Valószínűleg nem bírta a stresszt.
- Nem -tiltakozott a légy. -Én láttam. A sötétben. A szerkezetei. Irányit minket, ha bekapcsolja őket. Nem harcolhatunk ellene. A fények... -hirtelen kényelmetlenül közel mászott Poloskához. -Nem vagyok őrült!

A poloskának voltak kétségei. Ekkor éles zümmögéssel megérkezett egy vékony, görbehátú szúnyog. Gyanakvó tekintettel végignézett Poloskán és a remegő légyen, majd Darázsovics felé fordult és haptákba vágta magát.

- Jelentem a feladatot teljesítettem -tisztelgett és elégedetten vigyorgott.
- És mit tudott meg, Szúnyog? -kérdezte a darázs.
- Jelentem bejártam több szobát is. Találtam két helyet is, ahol vízhez lehet jutni, bár nem sokhoz. Jelentem továbbá azt is, hogy más emberek nyomára nem akadtam.
- Ez jó hír -bólogatott Darázsovics. -Ha egyedül van, az sokban megkönnyíti a...
- Tévedés -szakította félbe egy selymes hang fentről.

Mindannyian felkapták a tekintetüket. Poloska figyelmét egy pillanatra elterelte a hang hallatán a légyből előtörő pánikszerű kiáltás, így ő látta meg utoljára a fejük fölött lebegő, nyolc lábú idegent. A nagy, szürke bogár szárnyak nélkül repült fölöttük és úgy tűnt számtalan szemével egyszerre figyeli mindannyiukat. A poloska nem is értette, hogyan képes azt a hatalmas potrohát fenntartani a levegőben, ráadásul fejjel lefelé lógva, szárnyak nélkül.

- Még három ember él ebben a házban -folytatta a nyolc lábú. -Kettő, ha a kicsit nem számítjuk.
- Mindenki, oszolj! -kiáltotta Darázsovics. -Nem fogsz olyan könnyen elkapni minket, Pók!

Mindenki engedelmeskedett, több-kevesebb sikerrel. Szúnyog egy zümmenséssel elszökkent, a darázs felröppent a szürke doboz tetejére. Poloska bemászott a szürke doboz mögé, ahova a légy is követte, aki talán nem teljesen értette az utasítás lényegét. Pók csak nevetett egyik hosszú lábát udvariasan csáprágói elé emelve.

- Darázsovics, én nem akarom egyikőtöket sem elkapni -széttette lábait. -Csak segítek.
- Ismerem én a fajtádat -vetette oda fenyegetően a darázs. -Tudom, hogy az embernek dolgozol és csak azt lesed, hogy hol tudsz majd hátba szúrni minket.
- De kérlek -intézte el a vádat egy legyintéssel a pók. -Én egyszerűen csak megtanultam együtt élni az emberrel civilizált rovar módjára. Élni és élni hagyni, ha érted ennek a jelentését egyáltalán.
- Élni és élni hagyni? Egy olyan emberrel, aki azonnal agyon akart csapni, ahogy meglátott. Ahogy ezt próbálta Légynél és Szúnyognál is -az említettek bólogattak. -Mi tudjuk, hogy a barátod, ez az ember, egy agresszív gonosztevő, aki el akar pusztítani minket. Nem tudom, hogy te miféle egyezséggel vetted rá, hogy békén hagyjon, de nem is érdekel.
- Úgy van! -helyeselt a szúnyog.

A légy is mondott valamit, de Poloska számára csak nyöszörgésnek hangzott. A Pók csak a fejét csóválta.

- Csináljatok, amit akartok, de vigyázzatok, mert nem lesz jó vége -mondta és elkezdett a plafon felé lebegni, ahogy kapálódzott a lábával, mintha mászna, de nem látszott semmi, amit fogott volna.
- Köpönyegforgató -vetette még utána Darázsovics, majd megfordult. -Rendben. Szúnyog, hozzám!
- Igenis -zümmögött a szúnyog és a darázs mellé röppent.
- A pók megjelenése még sürgősebbé teszi a támadásunkat -magyarázta a darázs. -Szúnyog, maga megy előre és eltereli a figyelmét. Én, mint az egyetlen, aki rendelkezik katonai kiképzéssel, pedig végrehajtom a támadást.
- Elnézést -szólt óvatosan a poloska. -Nem értek hozzá, de talán, ha ez a Pók valahogy el tudta kerülni, hogy az ember kidobja innen, akkor talán meghallgathatnánk.

Darázsovics fújtatva kimászott a szürke doboz szélre.

- Mit mondtam magának, Poloska? -förmedt rá.
- Hogy tartsam meg magamnak a naiv gondolataimat -motyogta a megszeppent poloska.
- Akkor miért nem azt csinálja?

Poloska leszegett fejjel hallgatott.

- Én hallgatnék rá -szólt a mennyezetről a pók.
- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményed.
- Pedig jobban tennéd, mert ennek nem lesz jó vége.

A darázs csak zümmögött a méregtől.

- Ne figyeljen rá, őrmester úr -zizegte a szúnyog. -Csak próbál összezavarni minket.
- Értékelem a kitartásotokat, de tényleg -mondta a pók. -Azonban ezt már inkább az ostobaság névvel illetném.

Poloska úgy érzet nincs sok szava itt, így inkább kimászott a szürke doboz mögül, hogy lássa az embert, aki még mindig a vonzóan fényes szerkezet előtt ült. Érezte szorosan mögötte a Legyet, aki amint meglátta az embert rémülten visszabújt a doboz mögé.

- A fények! A fények! -hajtogatta idegesen.

Szeretett volna segíteni neki, de fogalma sem volt mi lehet a baja. Így csak reménykedett abban, hogy miután a szúnyog és a darázs kiűzte az embert majd megnyugszik. Felnézett a plafonra, ahol a pók csendben mászott a szoba túloldala felé, az ember felé. Megunhatta a meddő vitát. Poloska kíváncsi lett volna, hogy mivel érte el, hogy az ember megtűrje. Sokkal szimpatikusabb volt neki a békés együttélés a harcnál. Ugyanakkor nyugtalanította az, amit Darázsovics mondott róla, és azt is belátta, hogy Pók megjelenése, azok a furcsa szemek és veszedelmes csáprágók, nem volt bizalomgerjesztő.

- Hadműveletet megkezdeni! -hangzott Darázsovics parancsa.

Szúnyog zizegve megindult az ember felé és hamarosan eltűnt a távolban. Pár feszült pillanattal később az ember mozgolódni kezdett. Csapkodni kezdett a feje körül és az arca előtt. Néha, érthetetlen módon, tapsolt is. Úgy tűnt a szúnyog jól végezte a dolgát. Ezt támasztotta alá az is, hogy a darázs hangos búgással a magasba emelkedett és az ember feje fölé lebegett. Darázsovics azonban borzasztó hangos volt, amin nem segítette, hogy néha nekiütközött a mennyezetnek, amiről zizegve pattant el még jobban magára vonva a figyelmet.

És akkor váratlan dolog történt. Az ember -szemét le sem véve a darázsról -felállt. Úgy tűnt mintha tartana Darázsovicstól. Poloska nem tudta biztosan, hogy ez a terv része volt-e, vagy egyáltalán jó jel-e, de abban egészen biztos volt, hogy az nem volt jó jel, ahogy az ember egy színes, széles és lapos dolgot vett le az egyik polcról. Abból gondolta ezt, hogy a darázs azonnal támadásba lendült. Az ember ügyesen félrehajolt előle, majd széles fegyverével suhintott. Az eszköz, akármi is volt, olyan szelet gerjesztett, hogy a poloska antennáit is hátra csapta. Darázsovicsot pedig egyenesen elsodorta, de sikerült neki visszanyernie az irányítást és a magasba emelkednie. Az ember azonban felszökkent, olyan magasra, amilyet még Poloska sosem látott, majd újra lesújtott. A darázs sokat veszített a magasságából és, úgy tűnt, próbál az ablak felé taktikai megfontolásokból visszavonulni, de az ember szélkeltő csodafegyvere újra a magasba emelkedett.

Poloska behunyta a szemét ijedtében, így csak egy koppanást hallott, majd érezte a szelet. Mikor összeszedett elég bátorságot és újra kinyitotta a szemét meglátta az embert, kezében a leengedett lapos szélkeltővel. A földet bámulta. Darázsovicsot biztos jól kupán vágta, ha a földre került.
Aztán az ember hirtelen felkapta a fejét, gyanakodva körbenézett, majd rácsapott karjára, aztán belenézett a tenyerébe és a lábába törölte. Poloska nem tudta ezt mire vélni. Talán valami győzelmi tánc lehetett.

Ezután az ember felszedte a darazsat és kiment vele a szobából. Biztos őt is csak kidobja, ahogy a nagynénjét, gondolta a poloska. Így Darázsovics, habár a hadművelete nem sikerült, de visszatérhet a királynője szolgálatába. Arra viszont kíváncsi volt, hogy mi történt Szúnyoggal.

- Meg kéne néznünk mi lett Szúnyoggal -mondta Légyhez fordulva.
- Végünk van! -kiabálta a légy és eszeveszetten össze-vissza járkált. -Megmondtam, hogy nem győzhetünk! Ki kell jutnunk, amíg még nem késő! Ha eljön a sötét, jönnek a fények és végünk!

Aztán meg sem várva a poloska válaszát felröppent és újra az ablak áttörésével kezdett foglalatoskodni. Poloska sóhajtott és átrepült a szobán a fényes szerkezetek fölött a falon lógó egyik színes képre.
Kicsit elidőzött az új kilátásban való gyönyörködésben, aztán nekilátott Szúnyog keresésének, de nem látta sehol. Még a nevét is kiabálta, de semmi. Talán követte az embert és ő is elment.

- A barátaid nem a legokosabb bogarak voltak a bolyban -hangzott fel az ismerős selymes hang.

Poloska kapkodta a fejét, csapkodott az antennáival és forgolódott, mire meglátta a sarokban, az egyik képkeret tetején Pók csillogó szemeit.

- Szerintem bátran küzdöttek -szólt Poloska.
- Ó, igen. Bátran -kuncogta a pók és kimászott, hogy teljes valójában megmutassa magát. -És ostoba mód fölöslegesen.
- Hát, legalább azt tették, amit helyesnek gondoltak és most hazatérhettek.

A pók kacagásban tört ki, de lábaival ezúttal is eltakarta csáprágóit.

- Aranyos vagy -mondta és megrebegtette mind a nyolc szemén a szempilláit.

Poloska zavarában az antennáit kezdte piszkálni, amivel csak azt érte el, hogy kis híján leesett a falról. Az ember akkor jött be újra, mikor zümmögve visszaröppent a kép tetejére. Észrevette őt. A poloska és az ember is megdermedtek. Hosszan bámulták egymást. Az ember inkább gyanakodva, a poloska inkább ijedten. Végül az ember visszaült a fényes tárgyak elé és nem foglalkozott vele. A poloska zavarodottan megvakarta a fejét.

- Furcsa, ugye? -kérdezte váratlanul a Pók.
- Micsoda?
- Arra gondolsz, hogy lát téged és mégsem akar agyoncsapni. Miért lehet ez? Vajon miért?
- Igen, de... Tényleg. Darázsovics azt mondta, hogy te megegyeztél az emberrel. Mégis hogyan?

Pók csalódottan sóhajtott.

- És én azt hittem te az okosabbik vagy. Csak hogy tudd, nem egyeztem meg az emberrel. Egyszerűen csak nem csinálok semmi olyat, amivel kivívnám azt az elismerést, hogy engem is fejbe kólintson azzal a színes atlasszal.
- És mit...

Hirtelen éles fény vakította el a poloskát. A káprázat lassan elmúlt, de minden fényesebb volt, mint korábban. A fény pedig az ember mellett világított. Meglehetősen vonzotta a tekintetet, hívogatóan melegnek is tűnt. Poloska el is felejtette hirtelen mit akart kérdezni.

- Hogy mit ne csinálj? -kérdezte a pók.
- Igen, azt akartam kérdezni -vágta rá Poloska, miután nagy nehezen elszakadt a fény bűvöletéből.
- Hát, ne repkedj körülötte, mint valami megzavarodott muslinca -magyarázta Pók. -Az ember utálja a hangos röpködőket. A szúnyogokat megértem azért, de azt nem tudom felfogni, hogy miért az arca előtt és a füle mellett kell repkedniük.
- Szóval csak ne repkedjek és rendben is vagyok? -csodálkozott Poloska.
- Tulajdonképpen igen -bólogatott a pók. -De összességében, ha elkerülöd az embert nem eshet nagy bajod.
- Ez szörnyen egyszerűnek hangzik.
- Az is. És mégis mennyien elfelejtik.

Poloska a vonzó fénnyel küszködve az emberre pillantott, aki továbbra sem úgy tűnt, mintha törődne vele. Aztán elnézett az ablak felé, ahol sejtése szerint Légy még mindig fejjel próbál kijutni az ablakon.

- Köszönöm, Pók -mondta Poloska.
- Nagyon szívesen.
- Nem hiszem, hogy olyan rossz lennél, mint Darázsovics mondta.
- Köszönöm -mondta a pók meglepetten. -Csap próbálok segíteni, ahogy mondtam.
- Én most megyek és szólok Légynek is erről. Tudod, kicsit megviselte a hely.
- Tégy úgy -mosolygott Pók.

A poloska kinyitotta szárnyait és búgva elindult. Magasan repült, hogy a még jobban elkerülje az embert. Egy utolsó pillantást még vetett az emberre, aki szintén őt figyelte. Aztán a tekintete újra a fényre tévedt. Nagy volt és egyre nagyobb lett. Érezte a belőle áradó kellemes meleget. Úgy érezte, mintha benne lett volna a fényben, mintha a világot elnyelte volna körülötte.

Hirtelen nekiütközött valaminek. Vakon, vadul csapkodott a szárnyaival, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de ahhoz tudnia kellett volna merre van a fent és a lent. Csak, hát, nem tudta. Koppanva ért földet valahova. Próbált mozogni, felállni. Nagy durranással valami erősen nekiütődött. Még jobban megzavarodott. Erősen dörzsölte összetekeredett antennáit, hogy végre lásson valamit. Végül látott is. Az embert látta. Aztán hallott is valamit. Egy újabb erős durranást.

A pók a képkeret tetején sóhajtozva dörzsölte össze két elülső lábát, miközben végig nézte, ahogy az ember összeszedi a poloskát és kimegy vele.

- Azt hiszem akkor meglátogatom én azt a legyet -mondta. -Kíváncsi vagyok csatlakozna-e hozzám vacsorára.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/155697