vick lesky: Senkiföldje (sci-fi)
Megjelent:
Témakör: Kaland



Senkiföldje

Volt valami lenyűgöző abban a pár pillanatban, amikor a mentőkabinunk kirobbant a föld légköréből és belevesztünk a világegyetem átható, zord végtelenébe. A lelkem egy darabkáját otthagytam a Földön és ebben a percben éreztem, amint az az apró szilánk utánam nyúl és teljes erejével belém kapaszkodik. Szemem sarkából még láttam, amint bolygónk utolsó erejével is küzd az elkerülhetetlen véggel, de hiába. Felszínén hirtelen számtalan sötét repedés futott szerte, behálózva felszíne minden egyes négyzetméterét, majd a résekből, mint megannyi sebből, vörösen izzó lávatömegek törtek a felszínre. Az egykor buja kék és zöld otthonunk egyetlen perc alatt vált egy forrón parázsló pokollá. A Hold közelében haladtunk el. Bársonyosan puha homok felszíne csábítóan hívogatott egy kis pihenőre, de nem tehettük. Feladataink és céljaink voltak. Nem is akámilyenek. Hajónk pozíciót váltott és lekapcsolódtak a gyorsító fúvókák. Tekintetemet Bessie-re fordítottam. Ugyanúgy csillogott az elszántság sötét szemeiben, mintha csak tükörbe néztem volna. Egyik kezével átnyúlt a vezérlőpanel felett és megmarkolta a kezemet. Éreztem a benne rejlő erőt, mely reménnyel töltött el. Férfiként nekem kellett volna támaszt nyújtanom számára, de hát én csak egy tudós voltam. Sem az érzelmekhez, sem pedig az űrutazáshoz nem volt sok közöm mostanáig. Ellenben Bessie egy igazi kemény nő volt. Hadnagyi rangban szolgált a Flottánál és több bevetésen is részt vett, ahol idegei kellőképpen megedződhettek. Ráadásul nekem ez volt az első találkozásom a világűrrel, míg ő már legalább egy tucatszor járt idefent.

Némaságba burkolóztunk, amint suhantunk a légüres térben. Elaludtak a biztonsági jelzések is, így már megnyugodva kapcsolhattuk ki az öveket, melyek az üléseinkbe préseltek.

- Betáplálom a koordinátákat a számítógépbe és robot üzemmódba kapcsolok, aztán beszélünk. - szólt Bessie, és rögtön maga elé húzta az irányító konzolt és vadul gépelni kezdett.

Lassan emelkedtem ki a fotelemből. Teljesen természetfeletti élmény volt számomra a lebegés. Mintha csak álmodnék, olyan könnyűnek és légiesnek éreztem a testem. Az egyik közeli ablak felé próbáltam navigálni, de suta mozgásom csak nevetségre adott okot. Bessie el is mosolyodott, amint észrevette, miként vergődök a levegőben úszva. Mint egy partra vetett hal, olyan volt egészen.

- Apró lökésekkel Walt, apró, finom lökésekkel. Nézz ki egy fix, stabil pontot, mondjuk a pilótaülések egyikét és óvatosan rugaszkodj el a kívánt irányba. - próbált tanítani Bess.
- Ok, igyekszem!

Az egyik fal közelébe lebegtem, amit igyekeztem kihasználni az imént hallottak alapján. Próbáltam fogást találni rajta, majd az ablak felé taszítani magam. Több-kevesebb sikerrel, de eljutottam az ablakig, amit kiszemeltem magamnak. Fenséges látvány tárult a szemem elé. A távolodó Nap és egykori otthonunk lenyűgöző kompozíciót alkottak a távolban. A fényesen ragyogó gázbolygó és a sötéten parázsló Föld, mintha csak mostohatestvérei lennének egymásnak. Mozdulatlanul pihentek egymás mellet a sötétségben alig észlelhető távolságra. Egy nagyot sóhajtottam és igyekeztem elraktározni a pillanatot az elmémben, hogyha majd egyszer arra kerülne sor, pontosan fel tudjam idézni, milyen érzés is volt megtapasztalni, hogy az emberiség utolsó egyedeként útrakeltünk az világegyetem végtelen óceánján, hogy valahol máshol próbáljunk új életet fakasztani a semmiből. Itt voltunk ketten, én és Bessie, az emberiség utolsó reménye, hogy fajunk ne csak egyetlen eltévelyedett hangjegyként zengjen az örökkévalóság szimfóniájában. Mi voltunk az emberiség utolsó példányai. Hatalmas magány kerített hatalmába. Sosem éreztem még magam ennyire elhagyatottnak. A gondolat, hogy ketten maradtunk ebben a hatalmas univerzumban, egyszerre letaglózó és felemelő érzés.

- Nem jutott ki más a bolygóról. Semmi nyoma más hajónak. - jelentette be Bessie és közben a környező térséget pásztázta szkennerekkel.

Megpróbáltam visszaevezni a helyemre, ami elég lassacskán ment és én is csatlakoztam a kutatáshoz. Arra gondoltam, hátha ketten több mindent észreveszünk és valamelyikünk talán észrevesz majd még egy, vagy akár két-három másik hajót, amelyik szintén a Bölcső felé tart, de semmit sem észleltünk.

Beletörődve sorsunkba, végül kikapcsoltuk az érzékelőket és átadtuk magunkat az érzésnek, hogy egyedül maradtunk. Bármit is teszünk, bárhogy is döntünk, ezek után nem kevesebb a tét, minthogy hagyjuk elenyészni fajunkat, mely lassan, de biztosan szinte teljesen kitörölte saját magát az örökkévalóságból.

Bessie arcán mintha egy könnycsepp csillant volna meg, ám amint észrevette, hogy figyelem, azonnal elfordította a fejét és ruhája ujjával próbálta felitatni.

- Szóval... akkor most mitévők leszünk? - kérdeztem óvatosan, hogy megtörjem a csendet.
- Tartjuk magunkat a tervhez. Először is el kell jutnunk a Bölcsőig. Ha már ott leszünk, akkor majd nyugodtan átgondoljuk és elemezzük a kialakult helyzetet és megpróbáljuk meghozni a legmegfelelőbb döntést. Természetesen közösen. - tette hozzá a végén, hogy ne tűnjön az egész előző mondata amolyan katonai utasításnak, majd fojtatta: - Az út a Bölcsőig körülbelül 18 óra. Addig pihenj és közben szedd össze minden erődet és tudásodat, mert minden képességedre szükség lehet. És Walt... - teljesen komoly és rezzenéstelen arcot erőltetett magára -... nehogy picsogni kezdj ott nekem!

Leengedtem az ülésemet pihenőfázisba és becsuktam a szemem. Észrevétlen mosollyal az arcomon merültem bele gondolataimba és közben hálát adtam a Mindenhatónak, hogy egy olyan nőt jelölt ki mellém, mint Bessie. Járhattam volna sokkal rosszabbul is, mondjuk hogy meghalok én is odalent a Földön, vagy hogy a volt feleségemmel zárkózok össze véletlenül az egyetlen mentőkabinba, amivel el lehetett hagyni a bolygót. Apró örömök, de annál édesebbek!



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/155570