Babaház I. 1988 / 5. Ha éjfélt üt az óra

*


John

Már nem érdekel, mennyire olvasható az írásom, csak fogyjanak már el kezem alól az adminisztrálni valók. Csuklóm zsibbad, alig érzem, a rövidebb szavakhoz, számokhoz, és a szignómhoz a bal kezemet használom: egyszerre két tollal, két kézzel írok, de úgy érzem belehalok.
Arra sincs erőm, hogy kimenjek egy kávéért, vagy friss levegővel kiszellőztessem a fejemet. Inkább találjanak meg holtan fekve az íróasztalon, mint hogy öt perccel később fejezzem be.
De az utolsókat rúgom. Kizárt dolog, hogy fel tudjak menni Dee-hez az osztályra. Kizárt dolog, hogy bírjak beszélni Ava-val. Blackoutra vágyom, csak egy álom nélküli agykikapcsra.
Figyelmem elhomályosul, ahogy a betűket nézem az apró asztali lámpa sárga fénye alatt. Tekintetem ujjaimra fordul: gyűrűtlen gyűrűsujj. Ava-én már hét éve ott ragyog az obszidián, mégsem jött még össze az esküvő. Dee nem viselné jól, ha Ava-val kellene élnie, ha ő lenne az anyukája.
A gyűrűt Michelle segített kiválasztani, egy kedves kis gyémántgyűrű volt az, de Ava fekete követ akart, így aztán be kellett cseréltetnem. Azóta pedig semmi. Élünk, dolgozunk, mennek a napok, hetek, hónapok és az évek. Az idő úgy száll el fejünk felett, mint a langyos nyári szellő.

Nyár. Hogy lehet festeni, ha fúj a szél? Kérdeztem Angie-től időről időre, nyárra és nyárra. A rét legtávolabbi pontjára hordta ki az állványt, a vásznakat, ecseteket, festékeket. Oda, ahol a faligetek már nem nyújtottak szélcsendet, ahol végtelen volt az ég, a tér és idő.
Én még fel sem keltem, már eltűnt a házból a cuccaival. Egyedül szoktam reggelizni, miközben anya tüsténkedett a konyhában. Az ebédet készítette, és Angie-nek pakolt fonott kosárba ennivalót, amit reggeli után ki kellett vinnem neki.
Nehéz volt a kosár, hiszen egész napos élelemről kellett gondoskodnia. A nővérem szürkületig nem volt hajlandó hazajönni. Ha ezt bárki furcsállotta, a szüleim csak nevettek: „Angel a szabad ég gyermeke, persze, hogy kint van! ” Én pedig azt gondoltam, ha Angie-t az ég teremtette, engem a föld. Úgy képzeltem, hogy két lábbal a földön állva nekem kell őt itt tartani. És nagyon féltem, hogy egy nap majd elszáll… Az ég visszaveszi magához.
Végül valóban ez történt: az ég visszavette magához.
Szemem könny csípi. Végiggurul orrom oldalán, majd a tintára cseppen. Letörlöm a lapot, de csak elkenem az írásom - bőrömön türkiz festék hullámzik.
Nyári ég alatt hullámzó sárga kalászmező...

- Hogy haladsz? - perdül be Michelle az ambulancia félhomályos kezelőjébe.
- Vannak…? - kapom fel a fejem.
- Neeem – mosolyodik el. Ő is fáradt. Ilyenkor szeme alatt megszaporodnak a szarkalábak - átszántva halványvörös szeplőit.
Égből nyíló miniatűr pipacs pöttyök...
Kávét és cukormázas fánkot hoz. Elém teszi, aztán kitárja hátam mögött az ablakot. Nagyot fújva mosolygok rá, miközben nyújtózom egyet.
- Angyal vagy! - mondom, aztán belekortyolok a csészébe.
- Ühüm – neveti el magát.
Visszalép az asztalhoz, és olyan közel hajol, hogy szinte összeér az orrunk. Arca elkomolyodik. Keze egyre reszket, ahogy arcomhoz ér, könnycseppem nedves útját áztatja bőrére. Tekintete aztán a szemembe ugrik, és azonnal elvörösödik.
- Angie jutott eszedbe, igaz? - kérdezi már elfordulva. - Bár ismerhettem volna!
Színtelen és félhosszú haját arca elé lendíti, és az ablakhoz siet. Fürkészve figyelem a zavarát.
- Ne bámulj, pirulós vagyok – szól rám, miközben még jobban kihajol az ablakon.
- Én hoztalak zavarba? - kérdezem tétován, mire visszafordul.
- Itt a menyasszonyod – vágja hozzám, aztán az ajtóhoz siet.
- Várj! Mimi!
- Hm? - Orrát peckesen felfele tartva fordul meg.
- Szeretem, hogy pirulós vagy!
Arcát elmosolyodva dönti oldalra.
- De ez nem elég, John…
Megállította az időt... Valahogy felállok, és valami furcsa „huhh”-hangot adok ki magamból. Csak annyit tudok, hogy nem tudom, mi lesz – agykikapcs.
Az ajtó nyílik. Ava az, de Michelle pillantásába merülök.

Ava tűsarkú menetelő toppanása. Megáll Michelle mellett – egy fejjel és száz mili hajlakkal magasabb. Gerince nyílegyenes, vállaival tökéletes keresztet feszítve, ám álla és ajka hanyagul dől Michelle felé.
Még akkor sem mozdulunk, amikor Ava heves csettintgetésbe kezd, pillantását ide-oda dobálva. Azt hiszem, kiabál. Igen – bizonyosodom meg róla, mikor végre Ava szemébe nézek, nem csak mellé -, közvetlenül Michelle fülébe.
Egyszerre mosolyodunk el.
Michelle aztán úgy sétál ki, mintha Ava ott sem lenne.
Nem tudom, Ava hogy kerül hirtelen a közvetlen közelembe, a nagy csattanásra eszmélek fel, és a lendítő karjaira, ahogy a kávét a sütivel egyszerűen belesöpri a kukába.
És még ez sem elég, Nate nyargal be.
A terem közepéig lohol, nekivágódik a vizsgálóágynak, a széle érzékeny ponton vágja – gondolom, mivel felnyögve ráborul. Aztán csend lesz. Épp a másodperc ezredtöredékéig: sikítva emeli fel fejét.
- Te fánkot ettél? - mutat a szemetes felé.
- Nem – válaszolom –, Ava belevágta a kukába.
Ava sértődötten mellkasára fonja a karjait.
- És az asszisztensedet is belevágom, ha még egyszer fánkot ad neked – vágja rá kiabálva.
Nate feláll, megkerüli az ágyat, aztán felül rá.
- És ha Ava nem dobja ki? John! Nem tesz jót a vércukor-szintednek! Reggel mennyi volt?
- Rendben volt – válaszolom. Nate még csak elhinné, de Ava előtt nincsenek titkok. Felnevet.
- Elfelejtetted megmérni? - robban felém Nate.
Nagyot sóhajtva a szekrényhez lépek. Benyúlok a mérő tasakjába, és onnan egy tűvel megszúrom az ujjam. Gyűlölöm. És más sem hiányzik éjfélhez közel, mint a szúrón éles fájdalom. Végigfut hátamon a hideg, és dideregni kezdek, míg a gép bekalibrálja magát.
Az érték nem olyan rossz, de nem is olyan jó, hogy Nate ne pörögne rajta további órákat.
- Rendben van – válaszolom Ava-ra meresztve a szemem. Pislantással biztosít hallgatásáról.
- Most ne… - szólal meg újra Nate. - Éjfélkor nem kívánnék tűt a vénámba, de venned kell tőlem vért!
- Mi bajod van? - sóhajtom, és leroskadok az íróasztalra.
- Beteg vagyok – nyekergi a szavakat, aztán a torkához kap, majd erőltetett köhécselésbe kezd.
- Dee-t nem akartad megvizsgálni, mert gyerek. De én vizsgáljalak meg?! - rázom felé kérdőn a fejem. - Keress egy belgyógyászt!
Mielőtt vérig sértődne, Ava közbeszól.
- Azért egy egyszerű vírusos nyavalyát még ti is tudtok diagnosztizálni – ő pedig igyekszik engem vérig sérteni –, szerintem Lucy-t kérd meg rá!
Ava természetesen nem véletlenül hozta szóba Lucy-t, és ki is bújt a szög a zsákból, mert Nate rohamosan rosszabbul lesz...
- A hasam is fáj! - nyögi, és összekuporodva dől el az ágyon.
Nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek. Így inkább csak kivárom, míg befejezi a műbalhét. De nem teszi. Így aztán megírok még néhány kórlapot, de fájni kezd a fejem Nate vinnyogásától.
Aztán az adminisztrálást is nagyon hamar befejezem, ugyanis Ava a kaja és kávé után ezennel a munkámat is lesöpri az asztalról, és ő ül a helyére. Ám iszonyú fáradt vagyok a fekete nejlonharisnyájához, pedig ma különösen rövid combjain a szoknya. Inkább éhes vagyok. Éhes és álmos.

Tekintetem térdeiről fekete szemeibe emelem. Megbocsátóan mosolyog, aztán lábait átemeli egymáson visszavonva az esti meghívást. Felém hajol, vérvörös ajka búgni kezd.
- Nem tűnt el ma véletlenül egy kölyök?
Kínomban Nate-re néztem. Már nem szenvedett, csak elszunyókált a vizsgálóasztalon.
- Ava, mindjárt Nate mellé fekszem… Légyszi, most az egyszer hagyd ki a freud-i keresztkérdéseidet…
- Mimi esze inkább a farkad körül jár, mint a gyerekeken…
- Miről beszélsz? - nyögöm keservesen.
- Anne visszatért – válaszolja, és ajka széles vigyorra húzódik.

*


Dee

- Anne, a szüleid nem aggódnak érted? Tök késő van!
Anne a szomszédos ágyon ül, kezeiben marionette keresztek. A fekete hajú baba kedvesen ugrál az irányítása alatt.
- Ők is a kórházban vannak – válaszolja mosolyogva rám pillantva, aztán újra lebegtetni kezdi a babát fehér farmerján.
- Betegek? - ijedek meg, és feljebb tornászom magam az ágyban.
- Itt dolgoznak – vonja meg a vállát.
- Anne, de hát úgy tudtam, hogy valami jogászok. Ügyvédek, vagy bírók…?
Világoskék szeme egész sötétnek tűnik az éjjeliszekrény lámpája alatt.
- Jól van, megyek már! Látom, a terhedre vagyok! - áll fel nagy hévvel. A baba hangosan koppan a padlón.
- Várj, nem! Csak nálunk áll a bál, ha éjfélkor még nem vagyok otthon.
- Ugyan már, Dee! Senkit sem érdekelsz! John és Nate gyakorlatilag a kórházban él, Scott pedig… - elmosolyodik – Ő pedig csak velem van elfoglalva. Az sem tűnik fel nekik, ha velem vagy! Gyere el velem bulizni! - neveti el magát, és lehúzza a takarómat. Teddy, a macim a földre huppan, rá a babára.
Felsikoltok együttérzésemben. Anne felkapja, és valamiért nagyon aggaszt, hogy a macim, amit még kiskoromban kaptam John-tól az ő keze közé szorul.
- Fertőtlenítjük a szádat egy kis alkohollal! Na? - vigyorog rám.
Rémülten bámulom, mit művel Teddy-vel. Észreveszi, így a fojtogatás simogatásba enyhül a maci bundáján.
- Nekem is volt egy ugyanilyen macim – sóhajtja Teddy-t nézegetve. - Apukámtól kaptam, amikor egyszer nagyon lázas voltam és szurit kellett kapnom.
- Én is akkor kaptam John-tól! - ámulok el, és elmesélném neki azt a szörnyű estét, de Anne közbevág.
- Ez nem igaz, Dee! - üvölt rám levágva a macit a talajra. - Neked soha nem volt semmi bajod! Nem fájt a hasad csecsemőként és akkor sem, ha mensizel! Nem kellett szemüveg, nem fájt a fejed, mert nem viselted a csúfolódó osztálytársaid miatt! Sosem voltál lázas, sem bárányhimlős, nem folyt az orrod, azt sem tudod, mi a tüsszentés! - Az ágyam mellé lépdelt, de hevessége nem hagyott alább. - Nem kellett kivenni a manduládat, nem törött csontod, még egy sebtapasz sem volt rajtad soha! De ennek vége! Majd én teszek róla, hogy megtapasztald, mi a szenvedés!
Felém nyúl, megragadja a karom, és kitép az ágyból.

*


Scott

Zölden vibrál a ritmus, néha sárga sávok pásztázzák át a fényváltós – fekete-fehér – padlózatot. Ma gyakran indul be a stroboszkóp. Egy órája még zavart, egy órája még dolgoztam. Azóta maradt az arcomon a napszemüveg.
Ma korán kezdem a lazítást. Általában csak akkor szoktam szétcsapni magam, ha már üres a táncparkett: néhányan már hazataxiznak, a legtöbbjük szokásukhoz híven a széleken, egymáson hevernek, szexelnek, fekve kalimpálnak a hallucinációkat kergetve. Vagy mata részegen, érthetetlen nyelven, vonagolva veszekednek.
De ma rossz kedvem van. Most már örülök a fénydobogásnak, a napszemüvegem csupán a könnyeim elfedésére kell. Túl sok bennem a pia, a cucc, összekevertem a sört a nyolcvanszázalékossal, a sziput a vénással, a pöcsömet a joint-tal… Jelenleg annyi lila macska ugat a vállamon, ahány csillag ragyog az égen.
Ma még az sem érdekel, ha belehalok. Vagy – ami még rosszabb – ha Nate keze közé kerülök a kórházba.
Ma nincsenek határok. A plafon szabad égként tücsökzenét ciripel felettem. A tavat hallom, halk locsogását, a kis csónak ütemes dobbanását, ahogy a stégnek hullámzik.
Hullám vagyok, a testem eleven hamu, a víz apró cseppjeinek transzlucenciája. Szappanbuborék anyukám ajkán. Könnyű, megkísérelhetetlen, büntethetetlen szabad szellem. Egy a szomorú füzek sóhajaival. Gondolák billenése, a nap melege, és fénye a pokol tüzének.

Érzem, hogy zokogok. Utoljára anyám halálakor sírtam. A húgom miatt halt meg: a terhességbe halt bele. Február vége volt, de iszonyú hőség. Nem kapok levegőt, a pokol lángjai nyelvemet marják – többé nem érzem Anne teahibrid rózsa-ízét, az illatát sem, ahogy haja az arcomra kenődik.
Anne finom, állandóan éhezem rá, akár egy ragadozó vadállat. Nyelvemmel érzem a puncija szomjoltó ízét. Olyan könnyű, olyan ínyemre való: tonik, néhány csepp lime-mal.
Nyalom. A térdemet kezdem érezni, ahogy nyomja a padló. Nedves, és… Nincs teahibrid rózsa illat, ez húgy.
Kuncog. Megértem. Élvezem, ahogy langyos kis pisije átcsordogál fogaim közt. Kortyolom, akár a kellemesen meleg kamillateát. Vámpírrá tesz, magamba enném őt. Nem bírok az ösztöneimmel, és csiklón harapom.
Elesek. Erőtlenül nézek fel rá. Csizmája talpa a vállamat nyomja. Szavak nincsenek rá, mennyire örülök, hogy tényleg ő az, és nem csak valami utolsó luvnya herpesztől hemzsegő picsáját nyalom. Az érzelmek túlcsordulnak bennem, amitől lesz erőm felállni. Nekilököm a vécé telibe okádott falának, előveszem a farkam, és úgy megbaszom, hogy erre az alkalomra örökké emlékezzen.