Ylen Morisot: Vadóc, a Sárkány és György barát 1/3 (mese)
Megjelent:
Témakör: Somolygó



Vadóc, a Sárkány és György barát 1/3

Messzividék legszegényebb városában, Toprongyvárosban éldegélt egy szegény varga, mosónő feleségével, és tizenkét gyerekével. Teltek a napok szépecskén, gyakori éhezéssel, de boldogan, beletörődve a megváltoztathatatlanba. Csak a legkisebbik türelmetlenkedett, elégedetlenkedett naphosszat. Ahogy nőtt, cseperedett, úgy lett egyre szebb, de egyre kiállhatatlanabb is. Napkeltétől napnyugtáig az utcákon csavargott, s mikor felelősségre vonták, csak szájalt, és a vállát rángatta. No hiszen, ne mondja meg őneki senki, mit tegyen! Mindenkivel csak kötözködött, szót nehezen lehetett vele érteni. Ha hozzáértek, csípett, rúgott, harapott, verekedett, még az utcabeli vagányok is tartottak a kis vakarcstól. Nem is hívta senki másként, csak Vadócnak.
- Meglátjátok, egyszer úgy is elmegyek innen! – fenyegette szüleit, mikor intették. – Gazdag leszek, és azt tehetem majd, amit csak akarok!
Legyintettek rá, nem vették komolyan.
Mivel mindig, mindent úgy alakított, hogy a végén neki legyen igaza, fogta magát, felment a hegyekbe duzzogni. Bóklászott a keskeny vadcsapásokon, rugdosta a kavicsokat, tépdeste a bokrokat. Nem tudta, hogyan fogjon a gazdagodásba, de törte a fejét erősen rajta. Majd elveszi attól, akinek van – jutott végül elhatározásra. Istenuccse, így lesz!
Kopárhegyek sziklái között bolyongott a vöröslő naplementében, semmi kedve nem volt hazamenni, mikor egy mélyedésben különös követ talált.
Zöld és lila csíkok, cirombák, cikornyák tarkázták. Méretre éppen akkorát, mint a gazdag gyerekek labdái, de olyan nehezet, hogy alig bírta megemelni. Fényesítgette, simogatta, játszott vele. Belül tompán kongott. Mégsem kő ez, hanem tojás! De micsoda különös, fura madár tojása lehet? Megsütöm, megeszem – gondolta. Keresett egy barlangot, abban tüzet rakott, lapos követ forrósított, arra rágurította a csodatojást, hogy majd azon feltöri.
De a héja meg sem repedt az ütéstől! Püfölte teljes erejével, hadakozott a kőtojással, végül mérgesen jó nagyot belerúgott, s otthagyta. Rakott a tűzre, majd korgó gyomorral elaludt.
Ijesztő hangokra ébredt. Égzengés? Földrengés? Kitört a vulkán? Mi ez a záptojás szag, ez a kénköves bűz? A pokolra került, ahogy megjósolták? – ijedt meg életében először. Kidörgölte az álmot a szeméből, s látta, hogy a tojás egy darabja a földön, a lyukon meg egy csatakos, zöldes fejű szörny meredt rá vérvörös szemekkel. Majd újabb héjdarab röpült a levegőbe, s újabb fej bújt elő.
Bámult megrökönyödve a jelenségre, még félni is elfelejtett. Hét esetlenül himbálózó, hajladozó, kopasz fej nézett vele farkasszemet.
- Hisz ez egy sárkány! Nahát! Te igazából létezel, nem csak a mesékben?
Óvakodva körbejárta, nézegette. Tehetetlenül vakargatta a kobakját. Most mit kezdjen vele?
Az újszülött farkával odébb penderítette a héj utolsó darabkáját is, és a fenekére kuporodva szemlélődött.
- Mi van, öcsi? Nem láttál még lányt? Na, meg ne egyél! – lépett hátrébb, mikor a sárkányfióka az egyik fejével közelhajolt Vadóchoz. – Inkább én foglak majd megenni téged! Éhes vagyok, haver!
Vajon ehető a sárkányhús?
Ám ekkor a sárkány kilőtte egyik hosszú, ragadós nyelvét, lecsapott a langyos kövön sütkérező gyíkocskára, és bekebelezte. Utána Vadóc lábához kuporodott.
Felnevelem, megszelídítem, mint egy kiskutyát, és mutogatni fogom az embereknek – gondolta Vadóc, míg az újszülött szunyókált. – Úgy látom, a betevőjét meg tudja szerezni magának, erre nem lesz gondom.
Haza se ment többet. Minek is ment volna? Élt inkább kettecskén a barlangban a sárkányával.
Hihetetlenül gyorsan nőtt a sárkány bébi. Gyönyörű, szivárványos pikkelyei lettek, hosszú, lila szempillái, és mind a hét feje tetején más-más színű taraja. Időnként megfogott egy-egy kóborló vadállatot, pihenni leszállt madarat, megosztozott rajta Vadóccal, majd mikor a szárnyai is kinőttek, fosztogatni kezdte a sasok fészkeit. Vadóc idomítgatta, tanítgatta, de sok okosságot nem tudott neki átadni, mert az neki se volt. Mikor akkora lett, mint a lány, Vadóc füvekből font egy jó hosszú kötelet, a sárkány egyik nyakába vetette, és elindultak pénzt keresni.
Leértek az első faluba. Az emberek kíváncsian kidugták a fejüket a kapun, majd ijedtükben vissza is szaladtak. Segítség, sárkány van a faluban! – kiáltozták. Ásókkal, kapákkal, villákkal felfegyverkezve támadtak a hétfejűre.
Vadóc jobbnak látta, ha menekülnek. Felpattant a sárkány hátára, és felröppentek a magasba.
Szelek szárnyán vitorláztak, madarakkal kergetőztek. Mikor megunták, kerestek egy sűrű erdőt, ahol elbújhattak.
Látta a lány, hogy így nem fog vagyonhoz jutni. Mást kell kitalálnia. Hét nap, hét éjjel gondolkodott erősen, hogy még a feje is belefájdult, míg végül rájött. De még várnia kellett.

Teltek az évek. Vadóc nagylánnyá serdült. A vadászok pusmogni kezdték, hogy sárkány tanyázik az erdejükben, és fogságban tart egy gyönyörű szép, fiatal lányt. Biztosan rabolta valahonnan – vélekedtek.
– Akár királykisasszony is lehet!
Eljutott a hír az öreg király fülébe is.
Nevenincs ország királya nagyon öreg volt már, egyik lába a sír szélén. Későn nősült, s már attól félt, elmegy anélkül, hogy ringathatná az unokáját. Mert a fia nem akart asszonyt hozni a házhoz, hiába biztatgatták.
Élhetetlen, mulya fiúval áldották meg az égiek. Nyápic Úrfit – így csúfolták titokban - a lányok messze elkerülték, és csak nevettek rajta a háta mögött. Egyik se akart királyné lenni ott, ahol majd Nyápic király uralkodik.
A királyasszony kardos menyecske hírében állt. Igazából az ő szava volt a parancs, ha csak ránézett valakire az átható, fekete szemeivel, az illető már szaladt is teljesíteni. Sokadik diplomája után férjül kérte a megrögzött agglegény hírében álló királyt, kitanulta a politika kemény mesterségét is, s mikor már bizton uralta az országot, akkor határozta el magát a gyerekszülésre. Sok-sok évig vártak, reménykedtek, hiába.
Egyszer végre megsúgták az orvosok a jó hírt. Az ország izgatottan reménykedett, hogy fiú legyen. Végül is megszületett a trónörökös.
Aprócska, vézna, rossz étvágyú, beteges gyerekecske lett. Nyűgösködött, sírt naphosszat, félt az istenadta mindentől és mindenkitől. Hiába pesztrálgatta seregnyi dada, hiába töltögette a tudományt a fejébe később regimentnyi bölcs, sem bátorságra nem kapott, sem tudása nem nőtt. Felnőve is maradt oktondi gyerek. Félt a fegyverektől, a lovaktól, összerezzent a hangos szótól, s elpirult a lányok kuncogásától.
Aggodalmaskodott, tanakodott éjszakánként az öregedő királyi pár, hogy mi lesz így az országukból? Hogyan fogja csemetéjük átvenni a nép irányítását? Hogyan fogja megtalálni aráját, ha még pénzért se kap nőt? Mikor hallottak a határ menti, hatalmas, lányrabló sárkányról, aki épp a Senki Földjén tanyázott, s így a szomszéd nem tarthatott igényt rá, egyből tudták, itt a nagy lehetőség!
– Fiam, most megmutathatod a vitézséged! Hadd lássák, különb legény vagy bárkinél! – szólította az öreg a fiát, s biztatóan megveregette az ifjú vállát. – Hírlik, hogy a lány gyönyörű, éppen neked való! Győzd le a szörnyeteget, és a nő hálából a tiéd lesz!
A fia ebben erősen kételkedett, de nem merészelt nemet mondani. Félt az apja haragjától, az alattvalók lenézésétől, ha meg se próbálja.
Kénytelen, kelletlen felült a legszelídebb, legöregebb, legkisebb gebe hátára, amit csak is az ő kedvéért, kegyeletből tartottak a királyi istállóban, és elporoszkált a hegyekbe, körülnézni.
Vadóc látta a díszes kíséretet a behúzott vállú, görnyedt tartású ifjú mögött, s egyből kitalálta, csak a királyfi lehet. Nosza, ez éppen kapóra jött neki! Hiszen éppen ezért unatkozik itt a hegyekben már hetek óta! Mivel a sárkány vadászni járt, gyorsan a lába köré tekerte az ócska kötelet, hogy mutassa: ő itt most rab. Megnedvesítette a szemeit, mintha sírna, búslakodna, úgy várakozott.
Nyápic majd leesett a paripájáról, mikor megpillantotta a szépséget. Szemei fennakadtak, tátva maradt a szája, és kicsordult a nyála a nagy csodálkozástól. Lekecmergett végül, és botladozva a barlanghoz csámpázott.
– Mi baj? – hebegte félénken.
Vadóc szemei a visszafojtott nevetéstől csillogtak, de a fiú rabul esett a parázsló tekintettől.
– Én hősöm, ments meg! – esdekelt.
A királyfi azon nyomban kihúzta magát, és kardja után kapott, de lehanyatlott a karja, mikor rájött, otthon hagyta. Szidta magát, amiért ily feledékeny, de azért nem bánkódott nagyon.
– Visszajövök – ígérte –, ha a feleségem leszel.
Beleegyezett a lány, hogy ne egyezett volna, mikor csakis erre várt!



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/154803